1. Erdőalja

jo_veled_cimlap 
Úgy kezdődött, hogy a madarakat nézte a szobájuk ablakából. Az ablak alá tolt fotelban térdelt, így éppen hozzáérinthette ajkát a párkányhoz, és kileshetett az utcára. Néha látott egy-két ismerőst, ahogy az őszi aszfalton siettek a tócsák között, de ha üres volt az utca, inkább fölfelé, az égre bámult. A hatalmas, világosszürke égbolt érdekesebb volt, mint az utca: időről időre madarak-madárrajok szelték át a levegőt. Leginkább az a galambcsapat nyűgözte le, amelyik kitartóan körözött a szemközti szomszéd háza fölött, újra és újra, belső vagy külső parancsnak engedelmeskedve, unalmat nem ismerve.


Erdőalján lakott, nagyanyja és szülei házában, ahová néhány nappal a megszületése után hazahozták, ahol először ágyat vetettek neki. Barna Királynő hangosan dobogó szívvel figyelte éjszaka, szuszog-e a kis jövevény, egyetlen gyermeke, Amadea. Nagyanyja és Barna Király, az apja büszkén hajoltak fölé az ágyban, szemükkel követték pólyából kitakart lába kalimpálását. Meleget ontott a cserépkályha, elijesztette a szobától a télvége hideg, ártó széllökéseit. Féltették, óvták Amadeát a ház falai, a padló, az ablak üvege és a rácsos ágy matraca. Emberek és tárgyak legféltettebb kincse lett.

Amikor kisgyerek volt, a kerítésük jelentette világa határát. Tudott róla, hogy azon kívül is zajlik az élet, de nem érdekelte. Figyelmének minden folyosóját, zegzugát betöltötte nagyanyja, akit a rokonok Nagyasszonynak neveztek, majd Barna Királynő és a hozzá tartozó apróságok: hűvös tapintású pongyolája, fésűje a hajszálaival, kézkréme, táskájának ezer limloma.

A virágokat is szerette a kertben. A gyümölcsfák és a ribizlibokrok hidegen hagyták, de a virágok őszintén érdekelték. Csodálta a kardvirágok és a dáliák harcias pompáját. Lenyűgözte a futórózsák virágözöne. A legerősebb varázslatot akkor érezte, amikor a kora tavaszi virágok nyíltak ki egymás után: a hóvirág, a nárcisz, a jácint, a tulipán – mind egy-egy varázsütés a lelkén. „Amikor még senkise voltam, fény, tiszta fény, a kígyózó patakokban gyakran aludtam én.”٭ Egyszer vizet töltött a játékedényébe, és addig melengette a tenyerében, míg az Élet Vizévé változott. Elindult körbe a kertben, és minden bimbóba, virágsziromba csöppentett belőle. Nagyon óvatosan, komolyan és szeretettel ajándékozta meg őket. Tudatában volt, hogy csak akkor nyílhatnak ki igazán a maguk teljes pompájában, ha részesülnek abból a néhány cseppből. Ő adott életet a virágoknak.

Jo_veled_kep1Amadeának egész gyerekkorában furcsa, vissza-visszatérő érzése volt, hogy neki valamilyen nagy feladata van az életben. Hatalmas célt sejtett maga előtt, amit még takarnak a házak, az erdőalji dombok, az Erdő sötét csíkja a látóhatáron. Csak fel kell nőni, és világossá válik, mire hivatott. Gyerektársai az óvodában egy akvárium körül tülekedtek, a halakat és a vízinövényeket bámulták. Ő az ablaknál állt, inkább kifelé nézett. Nem tartozott közéjük, mégis olyasfajta szeretetet érzett irántuk, mint a nevelőnő a kicsinyek iránt: ti még nem tudjátok, de értetek jöttem erre a földre, hogy nektek jobb legyen. Nekem más a feladatom, mint nektek. Valami nagy dolgot kell véghezvinnem, ami egészen megváltoztatja majd a világot. Ebben a hitben élt késő kamaszkoráig. Felnőttként már nem akart több lenni, csak egy az emberek között, de nagyon egy, egyszeri és eredeti, megismételhetetlen.

Szeretett sétálni apjával, Barna Királlyal. Téli délutánokon rótták az utcákat, bejárták a házuk környékét. Csöndes, sátortetős házak sora gubbasztott a hóban, amerre mentek. A város határában havas dombok, szánkózó gyerekek. Az ereszcsatornákról és a kilincsekről lógtak a jégcsapok.

Amadea piros, kapucnis bundát viselt, a szája és nyaka körül sálat, ami átnedvesedett a leheletétől. Prémkesztyűs kezét Apu fogta. Ezeken a sétákon került hozzá legközelebb: együtt lépkedtek a ropogós havon, és beszélgettek. Mindenről, amit útjuk során láttak. Még énekeltek is. Egyszer egy kertben különös hintát látott Amadea. Három, szorosan egymás mellé nőtt fatörzs közé volt felakasztva – a törzsek hátulról és két oldalról közrefogták az ülőkét. Amadea döbbenten nézte a furcsa tákolmányt, fel nem foghatta, hogyan lehet ezen hintázni: hiszen nem tud lengeni! Aki ezt készítette, megszégyenített minden hintát! Zavartan kérdezgette Barna Királyt a „miért”-ről, de ő nem látta vagy nem emlékezett rá. Még az is lehet, hogy csak képzelődtem, és a valóságban nem is létezett az a hinta – tépelődött Amadea évek múlva is, és soha nem heverte ki ezt a bizonytalanságot, nem tudta elfeledni a döbbenetes élményt, a fatörzsek közé szorított lendületet.

Azután buszra ültek – már nagyobb volt, a tekintete magasabbra rugaszkodott a földtől – és a Városháza oromzatán észrevett egy rudat, amire piszkos, színét vesztett rongy tekeredett. Tudta, hogy zászló, mégis hitetlenkedve nézte, még a fejét is megrázta, egyszerűen nem fogadta el, hogy az az összetekeredett rongy a Zászló, aminek ragyogó színekkel lobognia, hosszan a szélre feküdnie kellene. Később se fogadta el a rúdra tekeredett rongyot lobogónak, ugyanazon az elven, ami miatt a megrohadt almát se tartotta almának. Ha ilyeneket látott, szégyenkezve lesütötte a szemét. Zavartan félrenézett akkor is, ha fogyatékos emberrel került szembe, mert megszégyenítve érezte az Embert.

Anyjának, Barna Királynőnek figyelmes tekintete minden mozdulatát követte, szavakkal óvta a meggondolatlanságoktól, sálat tekert a lelke köré, nehogy megfázzon. Meleg biztonságban, szélárnyékban élt, de kamaszkorában ez megváltozott. Amikor középiskolába került, kilépett a szélbe.

*Weöres Sándor: Ének a határtalanról – részlet

Kategória: Jó veled | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.