Az iskola sötétvörös, robusztus épülete Erdőalja peremén állt, de közel esett hozzá több országút kereszteződése, ahol a vándorok és kereskedők híreket és portékát cseréltek, és ez pezsgő hangulattal töltötte meg a környéket.
A tanítási órák közötti szünetekben lármás diákhad lepte el az ódon épület folyosóit és udvarát, almacsutkákkal dobálóztak, ajtókat csapkodtak. A tanárok észrevétlenül osontak el közöttük, alig voltak néhányan, akik felfigyeltek rájuk. Mégis akadt két tanár, akik valamiképpen kiváltak a többiek közül és döntően befolyásolták Amadea sorsát itt, az iskolában, és még azon túl is: Fehérhomlokú és Eleni.
Ha Fehérhomlokú belépett a tanterembe, ahol harmincnál is több kamasz gyerek zsúfolódott a padokban, megszűnt a zaj, a matatás, a vihogás, és a krétapor mértani formába rendeződött a levegőben. Fehérhomlokú szigorúan és következetesen végigvitte az akaratát a tanításban és némileg még a tanítványai életén is. Nem volt kegyetlen, de ha akarta, úgy tett, mint aki képtelen együtt érezni azokkal a gyerekekkel, akik húzódoztak a kötelességektől. Ő volt a megtestesült rend, fegyelem és lelkiismeretesség. Amadeát elkápráztatta a belőle áradó komolyság. Lenyűgözve nézte Fehérhomlokú megközelíthetetlen szépségét, ahogy a tábla előtt állt sötét, sima hajával, keskeny, finom metszésű arcával, egyenes tartásával. Annyira egyenes, hogy talán le se tud hajolni, gondolta Amadea, ahogy tekintetével követte belső feszültségről árulkodó, néha finom, néha szögletes mozdulatait. Fehérhomlokú olyan rejtve zárta el diákjaitól legbensőbb lényét, hogy kevesebbet láttak belőle, mint kirándulás közben egy távoli hegycsúcsból – de Amadeát állandóan vonzotta ez a ködös hegycsúcs. Elérni, megismerni, megérinteni, milyen csodálatos lenne!
Látott azért néhány felvillanást Fehérhomlokú tekintetében, ami neki szólt: elismerést, amit az eszével és a kötelességtudásával érdemelt ki, és némi szimpátiát is. Amadea nem érte be ennyivel, gyötörte, hajtotta a belső vágy, hogy megszerezze a bizalmát, jobban megismerje, hogy „elérje” egyszer, ha egyáltalán elérhet embert egy másik ember. Úgy ismerlek téged, mint egy örökké bezárt díszes könyvet a polcomon. Vagy mint Isten Könyvét: olvasom, olvasom, és mégis titok marad.
A középiskola harmadik, utolsóelőtti évében már tudatosan készült arra, hogy nemsokára el kell válnia Fehérhomlokútól. A tanulmányait befejezi, és nem lesz többé ürügye, hogy mindennap bemenjen az iskolába látni őt. El kell majd viselnie a távolságot. Kora ősz volt, a piacon nyüzsgött a sok árus és vásárló, az asztalok roskadoztak a szebbnél szebb őszi virágok kazlaitól. Amadea szeme megakadt egy sötétvörös csokron, megvette, és rohant vele Fehérhomlokú lakásához. Ha otthon találom, a kezébe nyomom és elszaladok, ha nincs otthon, a kilincsére akasztom. Feltétlenül el kell juttatnom hozzá ezeket a virágokat, mert olyanok, mint ő! Nem volt otthon, a kilincsére akasztotta a csokrot, és csalódottan-elégedetten bandukolt haza Erdőalja utcáin. Megállt egy korhadó fakerítésnél, faggatni kezdte magát, mi az az érzés, ami Fehérhomlokúhoz fűzi, meg lehet-e nevezni? Barátság, tisztelet, szerelem? Talán az áhítat a legkifejezőbb. De ez az áhítat nem csöndes, szelíd érzés, hanem belső tombolás, az erők megrendülése, önfeledt lelki rohanás. Rajongás, igen, rajongás.
Régen készülök az elválásra tőled. Fel kell készítenem magam, hogy bele ne roppanjak, ha megtörténik. Vigasztalom magam: talán nem csak én veszítelek el téged, hanem te is elveszítesz engem: nem kíséri többé féltő szeretettel a tekintetem a lépteidet. Bár nem tudom, szükséged van-e az én tekintetemre. Néha nagyon nehéz hordani a másik ember szeretetét. Talán el is kell szakítanom magam tőled. Mégis, ha majd köszöntlek – irgalmas nővérem, te ne hívjál úgy: sötét hálátlanság. Soha nem voltam én menedék-erdőkben, ahol az ember napsugárral játszik٭. Ha majd köszöntlek, nővérem, kérlek, gondold ezt: „Egy májustollú madarat figyelek reggel óta… Ámuldozva nézem csontja viharzását, esőre hajló elsőfű-hitét, fohászkodom érte, szárnyát ne törje, ha majd meglátja a sarlókat felvirulni idegen kezekben.”٭٭ Igen, gondolj így rám, Fehérhomlokú!
Eleni egészen másféle tanár volt. Röpködő, csapongó, nagyokat nevető lény, valahol a kamaszlány és az érett asszony határmezsgyéjén. Nagy mesemondó, akiért sok diák rajongott. Amadea is – és Eleni viszonozta a szeretetét. Nyitott volt és őszinte. Mellette sokkal kevésbé szenvedett Amadea a szeretete közölhetetlenségétől, sőt, felüdült a lelke, ha Eleni percekre-órákra fölemelte magához. Ennek ellenére lobogó rajongása Eleni iránt csöppet sem csorbította Fehérhomlokú iránti csodálatát. Elfértek a szívében.
Eleni magával vitte egyszer egy másik városba, ahol konferenciát tartottak tanároknak. Amadea megszeppent kisdiákként álldogált a sok nagytekintélyű tudós között, de Eleni hamar felnyitotta a szemét, hogy észrevegye emberi hibáikat, amiktől szétfoszlott körülöttük a hírnevükből fakadó feszélyező dicsfény. Itt döbbent rá először, hogy a tudósok is csak emberek. Egy kollégiumi szobában kaptak szállást. Este Eleni elfogadta Amadea szalvétába csomagolt, otthonról hozott kenyerét, pedig már érződött rajta az egész napos zacskóba-zártság. Késő éjjelig beszélgettek költőkről, írókról, akiknek a művei Eleni számára élményt jelentettek, és mesélt azokról az évekről, amiket az Egyetemen töltött. Elejtett egy megjegyzést arról is, hogy kedveli a piros színt. Amadea színvilágát ez a röpke szava évekre meghatározta: a piros szín ettől kezdve számára az élet színe lett. Eleni színe.
Reggel, tisztálkodás közben Amadea észrevette, hogy nem tett be az útitáskájába fésűt; szégyellte Eleninek bevallani, inkább titokban elcsente a fésűjét, és végighúzta néhányszor a haján. Napközben, két előadás között sétára is jutott idejük. Eleni vadgesztenyéket szedett föl a földről, és elmesélte, hogy egyetemista korában gyakran melengette a tenyerét vadgesztenyével.
A második éjszakán könyvvel a kezében aludt el az ágyán. Olyan szép volt az arca a párnán, lámpafényben, hogy Amadea percekig állt fölötte mozdulatlanul, mintha festményt csodálna. Azután óvatosan kicsúsztatta ujjai közül a könyvet, és lekapcsolta a villanyt.
Egy érintésére is sokáig emlékezett. Ez már két évvel később történt: a vállát szorította meg vigasztalásul, amikor levertnek látta őt, és ezzel az apró mozdulatával felnőtté avatta.
Eleni hozta össze későbbi barátnőjével, Flórával – ezzel beköszöntött életébe a szerelembarátságok kora.
*Edward Stachura: Bevezetés A. – részlet
**Pinczési Judit: Májustollú madarat