Másnap reggel csak fásultságot és fáradtságot érzett. Gépies mozdulatokkal pakolta be a cuccait az utazótáskájába. Mielőtt a szobát elhagyta volna, belepillantott a tükörbe: nyúzott arc nézett vissza rá, a díszes ruha pedig gyűrötten lógott rajta.
Kopogtattak. Veronika összerezzent, nem tudta elképzelni, ki keresi, hiszen a szállás árát már kifizette a háziasszonynak. A színházi kifutófiú állt az ajtóban, levelet hozott a Mágustól. „Kár hazautaznia. Engem valóban érdekel a tánctudása. Jöjjön el a déli táncpróbára! Várom.”
A lány szeme elhomályosult olvasás közben, az utolsó szavakat már alig látta. Keserűség és düh szaggatta belülről. Még mit nem, soha többé nem teszem be oda a lábam! A Mágus bánhatja majd, hogy hagyott elmenni! Leült az ágya szélére és a balettcipőjére nézett, amit még nem csomagolt el a táskájába. Holnapra a Mágus már nem is fog emlékezni rám. Ma még tudja, ki vagyok. Ez az utolsó lehetőség, hogy megpróbáljam megvalósítani az álmaimat.
Déli tizenkettőkor ott állt a Színház tánctermében, és bemelegített. Tízen-tizenketten voltak ott rajta kívül, férfiak és nők testhez simuló ruhákban, és kíváncsian méregették őt. Azután megérkezett a Mágus. Veronika összeszedte a bátorságát, hogy egyenesen a szemébe merjen nézni. Most látta őt először igazán. Magas, vékony férfi volt, divatos, de kopott öltönyt viselt. A haja még barna, de már ritkult a feje tetején, és rendetlenül lógott mindenfelé. Keskeny, borostás arcából élesen kiugrott az álla és az orra, szemeit a kialvatlanság barna karikája vette körül, emiatt egészen sötétnek tűnt a tekintete. Veronika tudta a Híres Emberek Lexikonjából, hogy negyvennyolc éves, és egy jelentéktelen, messzi országból származik. Őt is a karrier ígérete vonzotta valamikor régen Fényvárosba.
A Mágus széket húzott a táncterem közepére, fordítva ült rá, a támlára könyökölt, és végignézett a táncosain.
– Ez az ifjú hölgy itt Veronika, Erdőaljáról érkezett. Mától részt vesz a próbáinkon, és ha jól halad, az előadásokon is.
Úgy látszik, olvasta az ajánlólevelemet – gondolta Veronika, és ez gyógyír volt a tegnap elszenvedett sérelmeire. A bizalmatlanságát azonban nem oszlatta el, heteken át éber figyelemmel várta, mikor próbál újra közelíteni hozzá a férfi, de a Mágus tartózkodóan viselkedett vele, és úgy tűnt, csak a szakmai munkára koncentrál. Kimért és udvarias volt Veronikával, pedig nem ez jellemezte heves, szókimondó természetét, amiből a régi tanítványainak bőven jutott szidás, kiabálás, leteremtés. Ez a megkülönböztetett bánásmód irigységet váltott ki a többiekből. Először csak a kérdéseikből érezte ki Veronika, hogy nem kedvelik: Honnan jöttél? Hol van az az Erdőalja, soha nem hallottam a nevét. Van ott Színház? Nincs? Micsoda hely lehet! Megjegyzéseket tettek a próbaruhájára, ami nem felelt meg a fényvárosi divatnak. Célozgattak arra, hogy bizonyára viszonya van a Mágussal, különben aligha lehetne itt. Nem baj, ne aggódj, nem tart ez tovább néhány hétnél! – vigasztalták álszent arccal vagy cinikus mosollyal.
Elejtett szavaikból Veronika rádöbbent, hogy valamennyi táncosnő a szeretője volt a Mágusnak, a férfiak pedig pénzben fizették meg, hogy a tánckar tagjai lehettek. A Táncmester belőlük élt. Elképedve döbbent rá az emberi lekötelezettségeknek erre a kusza, kibogozhatatlan szövevényére, ami a Mágust körülvette, és hozzáláncolta még a segítő személyzetet is, egészen a takarítónőkig. Veronika olyan különálló volt ezen az emberi kapcsolatrendszeren belül, mint egy magányos sziget az óceánon. Így is érezte magát: kívülálló megfigyelő, aki távolról nézi az emberek hadakozását pénzért, szerepekért, sikerért, érzelmekért – miközben egyre biztosabban tudja, hogy hamarosan neki is színt kell vallania, és bele kell bocsátkoznia a küzdelembe ezen vagy azon az oldalon. Van egyáltalán két oldal? Hiszen itt mindenki magányosan küzd valamilyen koncért.
Két hónapi kemény próbasorozat után összeállt a produkció. A Mágusnak nézeteltérései voltak a Színház igazgatóságával, ezért elhalasztották a premiert. Izgatottan szaladgált, jólöltözött úriemberekkel tárgyalt, és az arca idegesebbnek tűnt, mint máskor. A pálinkásüvegét már a próbákra is magával hozta, a széke lábához tette, és mielőtt felállt, hogy megmutasson egy-egy mozdulatot, kortyolt belőle. Tánctudását furcsamód nem gyengítette az ital.
Kétheti idegőrlő várakozás után végre kitűzték a premier időpontját. A Mágus feszült volt és robbanékony. „Ez a várakozás kikészített, egészen beteggé tett – dühöngött hangosan. – Ezt merészelték tenni velem ezek a felfuvalkodott seggfejek! Azt hiszik, csak mert pénzük van, övék a világ!” Idegesen simogatta borostás állát, a próbák után pedig eltűnt a szobájában az aznapi üdvöskéjével.
Veronika lassan rádöbbent, hogy a Mágus számára a nők egyfajta kábítószert jelentenek. Nem tűrt meg maga mellett senkit néhány napnál tovább. Új arcot, új izgalmat keresett, de egyre kevésbé volt képes arra, hogy egy-egy nőben új vonásokat fedezzen fel. A takarítónők váltakoztak a leggyorsabban. A felmosás egyiküket sem érdekelte, látszott az arcukon, hogy ők is a színpadra vágynak. A Mágus nem fukarkodott a bíztató ígéretekkel, de eszében se volt betartani őket. Az asszisztensek már jelentős előrelépést tettek a ranglétrán, ők több hétig is részt vehettek a stáb munkájában, és hozzájárultak ahhoz, hogy egy produkció létrejött. Őket még megtűrte egy-két hónapig munkatársként maga mellett. Volt persze néhány veterán segítőtársa, zömmel férfiak, akikkel évek óta együtt dolgozott, és akikhez barátságra emlékeztető kapcsolat fűzte.
Kellett neki az élet állandó hullámverése. Nem viselte el a beálló csöndeket. Az éjszakákat csak úgy élte túl, ha holtfáradtan és öntudatlanul dőlt az ágyba, amikor már teljesen mindegy, vetett-e vagy vetetlen.