Veronika akarva-akaratlan belekerült a Mágust körülvevő fejvesztő forgatagba. Részese lett egy fantasztikus kavalkádnak, ahol az életnek a színpadon kívül zajló része csak jelentéktelen epizóddá zsugorodott, mert a próbák szinte egymásba értek, összemosva a hétköznapi létet, a szakmai tökéletesedés gyötrelmeit az előadások eufórikus csúcsélményeivel.
A hatalmas színházterem minden előadásra megtelt, a közönség tombolt, és az épület körül diadalmenetben hordozták végig vállukon a Mágust és a főszereplő színész-táncosokat. A Mágus úgy trónolt és integetett a fejek felett, mint egy győztes hadvezér: leereszkedő mosollyal, egyenes derékkal, üdvözlő kézmozdulatokkal.
Veronika napról-napra, hétről-hétre közelebb jutott ennek a szédületes örvénynek a középpontjához. Mintha egész életében erre a létformára készülődött volna, minden porcikája itta magába a színpad sugárzását, tehetsége kiteljesedett, napról-napra felülmúlta önmagát. Ahogyan belenőtt a produkcióba, ugyanolyan mértékben csökkent a külső valóság iránti érzéke. Nem kutatott okot és okozatot, nem vont le következtetéseket, csak a feléje áradó emberi érzelmeket érzékelte: kollégái irigyen csodálkozó tekintetét és a Mágus talányosan rácsillanó szemeit vette észre, miután eltáncolta-végigélte a ráosztott szerepeket.
A produkció teltházas sikere két vállra fektette az üzletembereket, akiknek a pénzéből az előadás létrejött. „A tenyeremből esznek, akár a kutyák” – ismételgette jókedvűen a Mágus, miután tárgyalt velük, és kihasználta a helyzetet. Hétről-hétre változtatott, igazított az előadásokon. Szédületes munkatempót diktált a próbákon, és elérte, hogy minden második este színpadra léphessenek. Egyik előadás sem volt ugyanolyan, mint a két nappal azelőtti. A táncosok közül néhányan kidőltek, nem tudtak lépést tartani a Táncmester újító ötleteivel. Veronikára egyre jelentősebb feladatokat bízott a Mágus, végül ott találta magát a csúcson, a négy főszereplő között.
Egyik éjjel, amikor az öltözőkben már sorra kapcsolták le a lámpákat, a Mágus a karjára vonta a kezét. Veronika már nem ijedt meg tőle, szembe mert vele nézni, mintha valamiképpen egyenrangúvá váltak volna.
– Veronika, te mindennap hazamész? Mi néhányan még együtt maradunk hajnalig, nem tartasz velünk?
– Vettem egy lakást a közelben. Szeretek az otthonomban aludni.
– Lehet, hogy neked van igazad. Tegyél mindent úgy, ahogy eddig, ne törődj azzal, hogy néhányan furcsának találják a viselkedésedet. Az idő téged igazol. Szédületes karrier előtt állsz, azt hiszem, te vagy a legjobb választásom. Boldog vagyok, hogy találkoztam veled. Nélküled már feladtam volna ezt az egészet.
Homlokon csókolta Veronikát, és elindult a söntés felé, ahonnan vidám dáridó zajai hallatszottak. A lány csodálkozva nézett könnyed léptű árnyéka után, mintha először látná hátára vetett kabátos alakját a folyosó hunyorgó lámpafényében. Mi ez a csöndes melegség a szavaiban? Nem az a vadállati szemvillanás, amivel más nőkre néz. Csak pillanatnyi elérzékenyülés?
A Mágus másfél-két hónap alatt teljesen átalakította az eredeti koreográfiát. Az elsőnek még az volt a címe, hogy „A hétköznapok romjai”, az új produkciónak azt a címet adta, hogy „Jó veled”. A sajtótájékoztatókon, ahol a változtatások miértjéről faggatták az újságírók, pózolt, és talányos válaszokat adott, ilyesféléket, hogy kutatja a lét és a nemlét értelmét, a kozmikus kölcsönhatásokat, meg hogy partnert keres a Nagy Játékhoz, a lehető legigazibb társat, és közel jár már a megtalálásához, ha pedig megtalálja majd, akkor „jó veled”, nem igaz? – hunyorgott a villanók fényébe, és mosolygott. Vagyis érthetetlen dolgokat mondott jelentőségteljesen, titokzatosan, utána pedig elvonult a lakosztálya felé az arra a napra kiválasztott nővel, aki követte, mint valami hű komorna. Önmagát adta, legalább is így vélekedtek az újságírók.
A társulat tehetségét igazolta, hogy nagyrészt rugalmasan igazodtak a hatalmas változtatásokhoz, akik pedig lázadoztak, azokat a Táncmester egyszerűen kirúgta.
Veronika naponta részesült a közönség ünnepléséből, amikor pedig sikerült végre kisiklania a tömegből, szemébe húzott sapkában és nyaka köré tekert széles sálban jutott csak haza. Nappalra a Színház környéke újra csöndes volt, csak az utcákon szétdobált sok szemét jelezte a tömeg előző éjszakai randalírozását.
Azután egyszer csak összeroppant, amikor a legkevésbé várta.
Egyik hajnalban arra ébredt, hogy vacog. Elvánszorgott az ablakig, beljebb nyomkodta az ablakszárnyakat, hogy ne szűrődhessen be a hűvös levegő. Furcsán alacsonynak és nehéznek érezte magát. Rádöbbent, hogy lázas. Az orvos, aki kijött a lakására, másnap kórházba utalta. Sürgős vitamin- és nyomelem-pótlásra szorult, mert túlhajtotta magát. „Nem érezte, mennyire kimerült?” – kérdezte az orvos. „Nem, egyáltalán nem éreztem.” „Szedett olyan kábítószert, ami blokkolja a fáradtságérzetet?” – faggatta tovább az orvos. Bizonygatta, hogy nem, de nem hitt neki. Veronika feküdt a vaságyon, a fertőtlenítőszagú takaró alatt, a testét ólomnehéznek érezte, de a gondolatai ide-oda csapongtak. Rádöbbent, hogy a saját vágyainak a beteljesedése hatott rá úgy, mint a kábítószer. Lényegében ugyanazon az úton haladt, mint a Táncmester.