A Mágus a várakozással ellentétben nem fogta fel tragikusan eltűnését az előadásból.
– Ne bánkódj, egy-két heti kimaradás még jót is tesz a pályafutásodnak! Rájönnek, hogy hiányzol, hogy szükség van rád. De azért tartsd be szigorúan az orvosok intelmeit, mert néhány hétnél hosszabb visszavonulást nem engedhetsz meg magadnak! Ha túl sokáig hiányzol, elfelejtenek. Helyedbe lép valaki más.
Megveregette a lány fehér kezeit a takarón.
– Ne félj, kislány, nem hagyom, hogy ez megtörténjen! Hamar fel fogsz épülni, erős vagy és fiatal.
– Ha jobban leszek, hozzál össze Viviána Bellivel! Annyira szeretném megismerni – kérte Veronika.
– Ha akarod, nem nagy ügy – vonta meg a vállát talányosan a Mágus, és mintha zavar futott volna át az arcán. – De ha rám hallgatsz, inkább egy-két befolyásos politikust kellene megismerned. Még jól jöhetnek. Bemutatlak majd néhánynak.
– Jó – egyezett bele Veronika megadóan, nehogy hálátlannak tűnjön.
Két hét múlva valóban újra erősnek érezte magát, és visszatért a Színházba. A „Jó veled” újra sikerszériát futott, a fényreklámok újra szétröppentették a nevét.
Mégsem érezte magát egészen úgy, mint régen. Elveszítette a saját erejébe vetett feltétlen bizalmát. Ezt persze csak később látta át világosan: „Hogy majdnem valaki lettem, kő, durva kő, hegylejtőn jég-erezetten hömpölygetett nagy erő.”* A Nagy Erő játszott vele. Nagyon magasra emelte, és lepottyantotta egy pillanatra, hogy megízlelje, milyen is a zuhanórepülés. Azután, mielőtt földet ért volna, újra alá tette a tenyerét.
Önmaga megváltozásából csak apró jeleket észlelt kezdetben. Zavarni kezdte az ordenáré beszéd, ahogyan a Színház dolgozói egymással beszéltek, és amit korábban jópofának tartott. És ahogy telt az idő, már nem csak zavarta, hanem szinte fizikai fájdalmat okozott neki. Bántották a kollégái partnerkapcsolatai, az a korábban megcsodált lazaság, ahogyan egy-két órás ismeretség után képesek voltak egymásban felszítani a testi szenvedélyt, kielégíteni, és ugyancsak egy-két óra alatt el is felejteni.
Egyre több időt töltött a Színházon belül máshol, más műfajú rendezvényeken: beült hangversenyekre vagy cirkuszi előadásokra is. A Mágus persze nem hagyott neki túl sok szabadidőt. Elcipelte estélyekre, ahol együtt pezsgőztek a politikai és a kulturális élet kiemelkedő személyiségei. Bemutatta Fényváros Elnökének is, aki karon fogta, és váltott vele néhány mondatot. A Mágus szeme ragyogott a jókedvtől, és ravaszul csillogott.
– Figyeld csak meg, elég egy félmondatos dicséret a munkájukról, a tehetségükről, és egy elejtett ígéret arról, milyen szívesen támogatnád a jelölésüket erre vagy arra a posztra, és a politikusokat az ujjad köré csavartad. Nem is hiszed, milyen jól mutatsz itt mellettem! Ketten együtt annyi támogatót szerzünk, hogy akár el is kezdhetjük a jövő évad előkészületeit. – Még csettintett is örömében, de ahogy végigsimította Veronika karját, abban az érintésben több volt a büszke szeretet, mint az anyagi haszon miatt érzett öröm.
Ezek az estélyek fárasztották, de tanulságosak voltak. Kikapcsolódást viszont csak a zenehallgatás vagy a cirkusz jelentett számára.
– Nem értem, mi tetszik neked ezekben – dohogott a Mágus. – Amit mi csinálunk, sokkal magasabb rendű, mert minden más műfajnak az ötvözete.
Veronika maga se tudta pontosan megfogalmazni csodálata okát. Látott egy nagyszerű műsorszámot a cirkuszban, amit sokáig nem tudott elfelejteni. Fiatal kötéltáncos lány előadása volt. Először hagyományos egyensúlyozó gyakorlatokat mutatott be a kötélen. Utána kifeszítettek mellé párhuzamosan, de valamivel magasabban még egy kötelet, és ezzel kezdődött egy hajmeresztő gyakorlatsor. A lány a két, különböző szinten kifeszített kötélen fantasztikus ugrásokat, szaltókat mutatott be, nyaktörő magasságban, védőháló nélkül. Ruháján és haján csillogtak a színes fények. Hajlékony volt, magabiztos és gyönyörű. Hallani lehetett, ahogy a nézőtéren több száz ijedt tüdőben bennreked a levegő, azután sustorogva kitódul, amikor egy-egy gyakorlat végén őrjöngő tapsviharban tör ki mindenki. Igen, ez az előadó-művészet csúcsa, amikor már nem érződik a verítékszag, mert az előadó nem hús-vér ember többé a nézők szemében, hanem legyőzve a nehézkedés törvényeit átlényegül azzá, amit megjelenít. Ugyanezt az érzést élte át akkor is, amikor kamaszlányként Viviána Belli koncertjét nézte a tévében. Tudta, hogy meg kell ismernie a Kötéltáncost.
Levélben kért tőle időpontot, és a Színház kávézójába hívta. Kötéltáncos elfogadta a meghívást. Leültek egy félreeső asztalhoz, és öt perc múlva már úgy beszélgettek, mintha együtt nőttek volna fel. Majdnem egyidősek voltak, telis-teli hasonló álmokkal. Kötéltáncosnak különleges mosolya volt, a szája szélei elkerekedtek, amikor mosolyra húzta, és ez az apró jellegzetesség olyan melegséggel töltötte el Veronika szívét, aminek a lelki gyökereit maga se ismerte. Annyit voltak együtt, amennyi időt el tudtak csenni szigorúan beosztott életükből, de nem hagytak volna ki egyetlen lehetőséget sem, hogy találkozzanak. A Mágus dohogott is miatta: – Folyton eltűnsz, és azzal a cirkuszi fruskával súgtok-búgtok. Még ha egy mutatós fiatalember lenne, megérteném a dolgot – húzogatta megjátszott haraggal a szemöldökét.
Közben Veronikának egyre fontosabbakká váltak a Kötéltáncossal töltött órák. Szüksége volt a megértő tekintetére, amikor elpanaszolta neki, hogy egyre lehetetlenebb az élete odakint, a Színházon kívül. Az utcán lépten-nyomon felismerték, ráköszöntek, a kezét szorongatták. Ez persze még nem volt baj. A zöldségüzlet előtt kígyózó sorban türelmesen kivárta, amíg a pulthoz kerül, de egyre gyakrabban előfordult, hogy az eladó előre hívta, és a pult alá félretett méregdrága zöldségekből adott neki, ráadásul pénzt se fogadott el érte. Hallotta a tömeg mormolását: – Persze, a Táncosnővel kivételeznek, mi meg itt rostokolhatunk estig! Hiába tiltakozott, rátukmálták az értékes portékát, és ő nem merte a visszautasítással megsérteni az eladót, nehogy legközelebb ne szolgálja ki. Szüksége volt az igazi, természetes zöldségfélékre, hogy az erejét megőrizze, a Városban pedig mindössze két zöldséges üzlet volt. Akaratlanul is lesütötte a szemét, és meggörbült háttal, a járdát bámulva osont hazáig. Szégyellte, de el kellett fogadnia a kivételezést, ha a nagy zöldségínségben értékes növényekhez akart jutni. – Nem értem, miért csinálsz ebből ekkora ügyet – veregette meg a hátát a Mágus. – Szerintem helyénvaló, hogy egy Táncosnővel kivételeznek, de ha ez téged zavar, rendeld meg a zöldségeket a házadhoz, örömmel kiszállítják neked. Egyáltalán nem kellene vásárlással fárasztanod magad. Tanuld már meg, hogy sztár vagy, és a sztárok élete kiváltságos élet!
Még ennél is elviselhetetlenebbnek érezte, hogy már a házában se hagyták békén a rajongói és az újságírók. Kénytelen volt egy őrző-védő társasághoz fordulni, akik vállalták, hogy magas fizetségért távol tartják tőle a tolakodó idegeneket. Három tagbaszakadt férfi éjjel-nappal őrizte a házát, ketten pedig mindenhová elkísérték. Lomha járású, unott arcú férfiak voltak, akik általában levegőnek nézték, néha azonban mintha gúny villant volna a szemükben. De lehet, hogy ezt csak Veronika képzelte, mert rettenetesen feszélyezte a jelenlétük. A Mágusnak persze erre is volt javaslata: – Egy Táncosnőnek, aki olyan ismert, mint te, a Színházban kellene laknia. Hidd el, nem olyan rosszak a benti lakások! – győzködte nap mint nap, de a lány nem akart a Színházba költözni. Taszította ez a belterjes életközösség, nem akarta elveszíteni a szabadságát, amiről maga se tudta, micsoda, de odakint, a Városban érzett még belőle valamit.
*Weöres Sándor: Ének a határtalanról – részlet