10. Vendégségben Viviána Bellinél

AmadeaEgy hűvös, őszi napon a Mágus végre engedett Veronika kitartó unszolásának, és találkozót beszélt meg számára az elmúlt két évtized legnagyobb énekes-táncos sztárjával, Viviána Bellivel.

Nem lelkesedett az ötletért, hogy egykori és mai tanítványát összehozza.

– Viviána túl van már a csúcson, csak a romjait láthatod. Félek, hogy egyáltalán nem lesz rád jó hatással – aggodalmaskodott a Táncmester.

– Ne aggódj, csak kísérj el hozzá, azután hagyj magunkra minket, egyedül szeretnék vele beszélgetni!

– Nem értem, mit vársz tőle.

Hideg szél söpörte végig Fényváros utcáit, az emberek gallérjukat felhajtva osontak a házak tövében, nehogy fejükre essenek az elszabadult tetőcserepek vagy az ide-oda csapódó ablaktáblák. Taxiba ültek, így hamar eljutottak a városszéli kertes negyedig, ahol a jómódúak villái sorakoztak. Két biztonsági zónán haladtak át a kertkaputól a villa bejáratáig. A Mágust az őrök ismerősként köszöntötték, mégis megmotozták, mint ahogyan Veronikát is.

A hatalmas nappaliban egy lakáj hellyel kínálta őket. Belesüppedtek a bőrkanapé párnáiba. A mennyezetig érő üvegablakok előtt cserépbe ültetett vízipálmák sorakoztak, szemet pihentető zöld sövényt alkotva. „Még sohasem láttam egy házban ennyi növényt” – gondolta Veronika, de csodálata kiábrándultságba csapott át, amikor észrevette, hogy a cserepekben a föld műanyagból van. Ettől kezdve ideges lett, ha a pálmák megtévesztően élethű leveleire nézett.

Félóra telt el szótlan várakozásban. A Mágus idegesen sodorgatta az ujjai között a cigarettáját.

– Ez a pimasz macska mindig megvárakoztat! Gúnyt űz belőlem, mintha én… – fakadt ki dühösen, de ekkor meglibbent az ajtót takaró függöny, és előttük állt Viviána Belli fénylő, mutatós háziköntösében, mintha az ügyelő szólította volna színpadra. Elbűvölő jelenség volt, azonnal betöltötte jelenléte sugárzásával a teret, ahová belépett.

– Bocsáss meg, drágám, hogy megvárakoztattalak, de hát fel kellett készülnöm a fogadásotokra! Mutasd be ezt a csodálatos kis hölgyet, akit magaddal hoztál!

A Mágus arcát harag torzította el, de igyekezett úrrá lenni az érzésein.

– Veronika, a Színház legtehetségesebb táncosnője. Viviána, a Színház egykori csillaga – mutatta be őket egymásnak, gúnyosan kihangsúlyozva az „egykori” szót. Viviánának kicsit összeszűkültek a szemei, Veronikának pedig melege lett.

– Nagyon örülök, kiscsibém, hogy eljöttél. A Mágus annyit áradozott rólad, hogy vártam már a személyes találkozást.

– Látta az előadást a Színházban? – szólalt meg bátortalanul a lány.

– Nem, nem járok a Színházba – mondta Viviána, és még mindig mosolygott. – De azért mindenről tudok, ami ott történik, elhiheted nekem – kacsintott Veronikára.

– Legjobb lesz, ha én megyek. Még rengeteg elintéznivalóm van – szólt közbe rekedten a Táncmester, és néhány bizonytalan lépést tett a kijárat felé, de Viviána csókra nyújtott keze visszakényszerítette, valósággal visszatántorította előző helyére.

– Azt elhiszem, drágám, de vigyázz magadra, ez a sok munka a te korodban már könnyen ártalmas lehet… – integetett Viviána a távozó férfi után.

A lány kezdett bűntudatot érezni, amiért ennyire kellemetlen helyzetbe hozta a Mágust. Talán jobban oda kellett volna figyelnie a Mágusról és Viviánáról terjengő régi pletykákra, mielőtt kikényszeríti ezt a találkozót.

Jo_veled_10
– Gyere kiscsibém, iszunk egy teát és elbeszélgetünk – fordult Viviána Veronikához, belekarolt, és a teraszra vezette. A terasztól a kert végét jelző kőkerítésig üde zöld gyep terült el, bokrokkal és néhány díszfával. Veronika gyanakvó pillantásokkal kutatta, vajon ez a gyönyörű park igazi-e. Viviána kitalálta a gondolatait.

– A fű igazi, simítsd csak végig a kezeddel! Zöldfövenyből vásároltam a magokat, egy vagyont fizettem értük. A bokrok és a fák mind kézimunkák, a legjobb minőségűek. Szakasztott, mint az igaziak. Azok a kis törpe tuják édesek, ugye?

– Biztosan mestermunkák, de én nem kedvelem a műnövényeket – bökte ki Veronika bátortalanul.

– Mindjárt gondoltam! – nevetett fel Viviána élesen. – Rögtön láttam, te azok közé tartozol, akik inkább egy kopár kertben üldögélnek, csak hogy az a néhány fűcsomó, ami még megmaradt, valódi legyen. De hát kiscsibém, ez a világ olyan sivár, mi lenne velünk, ha néha nem pótolnánk mesterségesen a hiányzó színeket, formákat, illatokat, álmokat? Hát nem ezt a célt szolgálja a Színház is?

– De igen, lehet – helyeselt zavartan a lány.

– Persze az illúziókeltéshez kell egy csipetnyi valóság, amiből az egész kiindul. A tánchoz kell a te tested és akaratod, az átlagon felüli képességed, és ezekkel kétségtelenül rendelkezel. Nem csoda, hogy elbűvölted a Mágust. Valósággal rajong érted, mint valamikor énértem.

– Ugyan, túloz – hebegte Veronika még zavartabban. – Messze vagyok én az ön tehetségétől, ne hasonlítson minket össze!

– Csak arról beszéltem, hogy milyennek lát a Mágus. A férfiak mindig elfogultan ítélnek, még egy olyan nagyformátumú egyéniség is, mint ő… De valamivel feltétlenül rendelkezel, amivel a többi nő nem, és ami hasonlatossá tesz hozzám. Ha jól osztod be az erődet, még sokra viheted!

A beszélgetés olyan irányba kanyarodott, hogy Veronika nem tudott mit mondani, csak nézett az üres teáscsészéjébe. Viviána újra belékarolt, megmutatta neki a villáját, végigvezette a tíz-tizenkét szobán és a fényűző szalonon.

– Ezt a villát együtt építtettük a Mágussal, amikor megelégeltük a színházi szűkös körülményeket. Amíg együtt éltünk itt, a szalont próbateremnek használtuk. Az elköltözése után alakíttattam át szalonná és az én házi színpadommá.

A villa szobáiban lépten-nyomon a Mágus emlékeivel találta magát szemben Veronika. Fekete-fehér, bekeretezett fényképek a falakon: a Mágus ötéves kisgyerekként, fürtös hajjal, buggyos szárú nadrágban; nyakigláb tinédzserként biciklivel; Viviánával és egy nagy fülű kutyával összebújva, mosolyogva; rendezés közben, összeráncolt homlokkal. Egy felhajtható fedelű íróasztalon cédula: „A Mágus íróasztala”, rajta kihegyezett ceruzák és egy átlátszó szelence, benne a férfi hajfürtje. Az egész látogatás kezdett múzeumi sétára emlékeztetni. Veronika gúnyt érzett ebben az egészben, mint egy jól megrendezett filmszatírában, ahol a főhős nagyszerűségének eltúlzásával éppen ellenkező hatást ér el a rendező. Nevetséges volt ez az emlékmúzeum, és valószínűleg ezzel a célzattal is készült. Miféle kegyetlen indulatok feszülhetnek e két ember között? Veronika alig várta, hogy hazaérjen.

Az elkövetkező napokban újra meg újra átgondolta azt, amit Viviána házában tapasztalt. Valósággal újraélt minden mozzanatot attól a pillanattól kezdve, hogy a kapuhoz értek. És furcsamód élesebben látta így utólag a tárgyak körvonalait, az arcok összefutó ráncait. Sokat várt ettől a találkozástól: anyai biztatást, útmutatást, segítő kritikát. Egészen mást kapott. Letaglózta a tehetetlen irigység, ami ebből a saját sorsával elégedetlen asszonyból áradt. Testének minden porcikájából, házának minden díszéből sugárzott a magány. Fiatalossá plasztikázott arca, fényűző ruhái azt harsogták kifelé: híres vagyok és gazdag, de egyedül maradtam, nem kellek senkinek. A látogatás utáni éjjelen Veronika álmában újra a villában járt: a bútorok nedvesek voltak a könnytől, csöndesen sírtak, és az ajtóban szembetalálta magát önmagával, Viviána fénylő pongyolájában, és megszólalt az ő hangján: – Ugye megéri, kiscsibém?

Kategória: Jó veled | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.