11. A ballonkabátos idegen

Amadea 
Másnap reggel bedagadt torokkal ébredt, és a feje is fájt, érezte, hogy kitörni készül rajta az influenza. Teát főzött, vitaminport kevert bele, és elkortyolgatta, hátha ez segít megállítani a betegséget. Arra gondolt, hogy nem megy be a Színházba próbára, csak este az előadásra. Gyengének, elesettnek érezte magát.

Az asztalán kotorászva kezébe akadt a bankszámlája. Meglepte a végösszeg nagysága. Eddig valahogy nem foglalkozott növekvő vagyonával, hiszen az életformája alig változott, csak az estélyi ruhái kerültek sokba, no meg a taxi-díj, ha a városban utazgatott. Most elgondolkodott, mire is költse a pénzét: vegyen ő is villát kerttel és fürdőmedencével, luxusautót sofőrrel? Nem lelkesítette igazán ez az ötlet. Jó lenne inkább elutazni valahová. Hajóval, amin nem neki kellene felmosni a fedélzetet. Talán Délszigetre, ahol annyi csodálatos emléke maradt a régi világnak.

Hiányozni kezdett neki a szerelem. A Színházon belül képtelennek érezte magát erre az érzésre, inkább bezárultak az érzékei, semhogy viszonozta volna a rátapadó tekintetekből leplezetlenül áradó vonzalmat. Beszélgettek erről is a Kötéltáncossal. Neki volt élettársa, aki esténként hazavárta. Tervezték, hogy négy-öt év múlva vállalnak gyermeket is, ami nagy merészségnek számított a lány karrierje szempontjából. Kötéltáncos arra biztatta, ne csak várja a nagy Őt, hanem keresse is.

Veronika keresni kezdte a szerelmet. Valahányszor a Színházon kívül járt, úgy nézett az utcán siető, a hivatalokban dolgozó vagy az estélyeken sürgölődő férfiakra, mint lehetséges szerelmeire. Néhányan észre is vették a hívást a tekintetében, és el is indultak feléje, de Veronika megrettent, elutasítóvá vált, érezte, hogy egyikük sem az igazi. Néhány hónap múlva elcsüggedt, és újra csak a munkájának élt. A Mágus észrevett valamennyit a próbálkozásaiból. Néha úgy viselkedett vele, mint az apja, aki kötelességének érzi, hogy a gondját viselje. Azután, ha már sokat ivott, gúnyolódóvá vált: – Nem kell hajkurászni a szerelmet, Táncosnő, ott hever az minden istenverte árokparton! Nézd meg, mi lett belőlem és Viviánából, meg nem született gyerekeim anyjából! Pedig valamikor együtt festettük kékre az eget!

Jo_veled_112

Már nem csak szerelemre, hanem emberi kapcsolatokra vágyott, hogy kiszabadulhasson a Színház belterjes, magához bilincselő világából. Taxi helyett járművekkel utazott, hogy embereket lásson, egyszerű, hétköznapi embereket. Mindig válaszolt, ha szóltak hozzá, és maga is kezdeményezett beszélgetéseket. Már nem zavarta annyira, hogy körülveszik vagy tülekednek körülötte. A testőreit megkérte, hogy három-négy lépésnél közelebb ne álljanak hozzá, és kerüljék a feltűnést. Dohogva engedelmeskedtek neki.

A véletlen vagy a végzet egyszer egy negyven év körüli férfit sodort melléje, aki menetjegyet kért tőle, és szemmel láthatóan nem tudta róla, kicsoda. Elég furcsa külseje volt: bokáig érő, lengő aljú ballonkabátot viselt, rövidre nyírt haja pedig égnek állt a feje tetején, mint egy kisfiúnak. Idegen akcentussal beszélte a fényvárosiak nyelvét. Veronikában nagy érdeklődés ébredt ez iránt a férfi iránt, hasonló ahhoz, ami egy szenvedélyes bogárgyűjtőt keríthet hatalmába, ha új fajtára bukkan. Nem csodálkozott azon, hogy az érzései visszhangra találtak, a férfi találkozót kért tőle. Veronika örömmel beleegyezett. A délelőttöt és a kora délutánt sajtófogadásokkal és fotózással töltötte. Alig várta, hogy a nap lebukjon a felhőkarcolók mögé – végre elindulhatott a megbeszélt helyre, egy szálloda éttermébe, a testőrei nélkül. Felhajtotta a kabátja gallérját, homlokába húzta a sapkáját, és sietős léptekkel haladt végig a macskaköves sétálóutcán, ahol gazdag turisták, összefogódzó szerelmespárok és alkalomra váró zsebtolvajok andalogtak. Ismerte a szállodát, a nagy épületet a sétálóutca végén, aminek az alsóbb emeletein voltak még használható szobák, földszinti étterméből pedig hívogatóan áradt ki a fény. A férfi már egy asztalnál ült, egyszerű barna öltönyt viselt fekete, magas nyakú pulóverrel, ballonkabátját egy üres szék támlájára vetette, mint aki nemsokára menni készül. Veronika közeledtére felállt, nem udvariasan, hanem inkább kelletlenül, mintegy mellékesen. Az egész lényében volt valami hányaveti lomhaság, ami ellentétben állt fürkésző tekintetével, szívélyes hanghordozásával. Megkérdezte a lányt, mit inna szívesen – Veronika narancslevet kért, ő citromos teát rendelt. Főleg a férfi kérdezgetett: hogyan él, mit csinál itt, milyenek az itteni emberek. Veronikát kicsit bántotta, hogy az idegenhez nem jutott még el az ő híre, és közömbös maradt, amikor a hivatásáról mesélt neki. Mintha jórészét nem is hallotta volna annak, amit mondott. Gyakran körbenézett, mintha várna valakit, vagy sietnie kellene valahová. Egyszer a tekintete megállapodott a lány kezén, és megdicsérte, hogy milyen szép.

Veronika megelégelte, hogy folyton csak ő beszél magáról, kérdezgetni kezdte. A férfi ideges lett, egyre többször nézegetett erre-arra, tőmondatokban válaszolt. Annyit sikerült megtudnia, hogy filmet forgat, aminek egy részét itt, Fényvárosban veszik fel. „Na, menjünk!” – állt fel az idegen, és magára kapta a ballonkabátját. Veronikát meglepte ez az udvariatlan felszólítás, de felöltözött ő is. Amint kiléptek az étterem üvegajtaján, a férfi a falhoz nyomta hatalmas testének teljes súlyával, és a száját a szájára tapasztotta. Veronika undorral érezte nyelvének citromos ízét. Kapálózva igyekezett kiszabadulni a teste alól. – Na, elég már a játékból! – mordult rá a férfi, és igyekezett még szorosabban megölelni, de Veronika minden erejét összeszedve odébb taszította, és kimenekült a szorításából. Futni kezdett, el minél messzebbre. Még hallotta háta mögül a hangját: – Hová mész, te bolond? Azt hittem, te is akarod.

Nem mert hátranézni, csak fülelt, hogy követi-e a férfi. Amikor elérte az első forgalmas utat, megállt, és visszafordult. Az idegen az ellenkező irányba ment, már csak apró, mozgó bábunak látszott, azután beleolvadt a sötétségbe. Fekete este lett, világítottak az utcai lámpák ott, ahol még nem törték össze a fénycsöveket. Veronika nagyokat lélegezve, elkeseredetten és ijedten lépkedett hazafelé. Néhányan összesúgtak a háta mögött, mert felismerték. Leintett egy taxit, ami a háza kapujáig vitte, ahol már várták a testőrei.

Ez a találkozás többféle szomorú nyomot hagyott benne. Rádöbbent, hogy az emberek közeledését nem szabad azonnal nyitottan fogadnia. Be kellett látnia, hogy emberismerete, amire eddig büszkén hagyatkozott, bármikor csődöt mondhat. De a legfájóbb az a tapasztalat volt, hogy a testi erőszakkal szemben tehetetlen: még hetekig érezte magán a férfi falhoz nyomó súlyát és erőszakos száját, amiktől menekülni – ha az idegen igazán úgy akarta volna – képtelen.

Kategória: Jó veled | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.