Veronika az új mű gondolatával feküdt le és ébredt fel nap mint nap. Látogatta a Mágust a kórházban, fogta a kezét, és mosolygott rá. A Mágus arca az ő mosolyának a fényét tükrözte vissza. Mesélt neki mindenféléről, és közben arra gondolt, micsoda meglepetés lesz majd a Táncmesternek, ha az előadás elkészül. Ajándékul szánta az ötvenedik születésnapjára.
Az Igazgató kétkedve fogadta az új produkció ötletét, mert ehhez hasonlót még nem állítottak színpadra, de Veronika tekintélye miatt nem mert ellentmondani. Bízott abban, hogy a Táncosnő hírneve önmagában is elegendő lesz a tömegek becsődítésére.
Veronika és Kötéltáncos megtalálták a harmadik szereplőt, aki nélkül nem lett volna teljes a produkció. A Hegedűművész eredetileg Kötéltáncos ismerőse volt még a diákéveiből. A Színház folyosóján, a tömegben szinte egymásba ütköztek, és ez a hirtelen egymásba botlás azonnal világossá tette Kötéltáncos előtt, hogy megtalálta, akit keresett. Bemutatta Veronikának.
Hegedűművész velük egykorú, göndör hajú, szemüveges lány volt. Kisgyerekkora óta a hegedülés töltötte ki az életét. Ha a két karját felfelé fordított tenyérrel előre nyújtotta, a bal karja egészen kifordult, úgy, ahogy a hegedűt tartotta a vállán. Gyönyörűen játszott a hangszerén. Nem volt pártfogója, amikor bekerült a Színházba, a felvételi bizottság tagjai mégis behódoltak neki a játéka hallatán. Veronikát is elkápráztatta a tehetsége, ráadásul rokonszenvesnek is találta. Néhány hét múlva már barátnőjének érezte, nem annyira bensőségesen, mint Kötéltáncost, de a közös munka közel hozta őket egymáshoz.
Sokat próbáltak együtt, de ezt nem fáradtan, hanem boldogan élték meg. Kötéltáncos szeme ragyogott, ha sikerült az elgondolásaik szerint megalkotniuk egy-egy részletet a műből. Veronika is egyre sugárzóbb arccal ment be a kórházba a Táncmesterhez, aki kutató tekintettel kereste rajta ennek a boldogságnak az okát.
– Meglepetés – titokzatoskodott Veronika. – A te születésnapodra készítek ajándékot.
– Ne titkolózz, tudod, hogy utálom, ha valamiről nem tudok! – mérgelődött a Mágus.
A férfi már lábadozott, járkált a szobájában, a folyosóra és az udvarra is kiment, de hamar elfáradt. A vártnál kevésbé siettette, hogy hazamehessen.
– Nem akarom, hogy ilyen lerobbant állapotban lássanak! Nem adom meg az ellenségeimnek ezt az elégtételt. Itt legalább azt engedek be, akit akarok, de a Színházban nem hagynának nekem nyugtot.
Hat hét múlva azért mégis hazatért, és a megérkezése után rögtön összehívta a tánckart.
– Próbáljuk visszanyerni a régi formánkat! Hölgyeim és uraim, vége a lazsálásnak, az édes életnek! Ott kell folytatnunk, ahol abbahagytuk.
És valóban ott folytatták, ahol abbahagyták. A Mágus újra teljes önmagát vetette bele a táncba, mintha nem is lett volna beteg. A hangulata kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mint régen.
Veronika elérkezettnek látta az időt, hogy megmutassa mesterének az ő alkotását, amit a két lánnyal együtt hozott létre. Annál is inkább, mert hiába próbáltak a lehető legszűkebb körben, a Színházban már mindenki tudott a készülő műsorról, és a Mágusnak is tudomására jutott. Kérdőre is vonta Veronikát:
– Mi ez a darab, amivel készültök? Én ismerem?
– Nem, nem ismered. Ketten írtuk a Kötéltáncossal. Neked szánom ajándékul, a születésnapodon lesz a premier.
– Kíváncsi vagyok, mit hoztál össze – mondta a férfi magasra vont szemöldökkel, és nem lehetett igazán tudni, hogy mit gondol.
A premier afféle házon belüli ünnepség volt a Táncmester ötvenedik születésnapja tiszteletére, ezért a szakma apraját-nagyját meghívták. Eljöttek a csodálói, az irigyei és az ellenségei. Az ingyen ennivaló és ital persze jobban vonzotta őket, mint Veronika előadása, de azért egy kicsit izgatta őket, mi történik majd a színpadon.
A színpad üres volt, szinte kopár. Az egyetlen díszletet az a hatalmas hálóra emlékeztető kötélrendszer jelentette, amit háromtól tíz méter magasságban feszítettek ki. A különböző színű fények váltakozása mozgással telítette, szinte élővé varázsolta ezt a hálót, mint egy égi labirintust. Ez volt a Kötéltáncos játéktere.
A színpad közepén a Hegedűművész állt és muzsikált. Az ő zenéjén alapult minden mozgás. A magányos hegedű hangja hozta lendületbe a fényeket, az határozta meg Kötéltáncos és Veronika táncát lenn a földön és fönn a magasban, visszafogta vagy egymás felé sodorta őket. Egy régi-régi himnusz szavai zengtek, néha prózában, máskor dallammal együtt az emberiség őstörténetéből, az emberré válás idejéből. Üdvözülni akarok és üdvözíteni akarok. Oldódni akarok és oldani akarok. Sebesülni akarok és sebesíteni akarok. Nemződni akarok és nemzeni akarok. Étkezni akarok és táplálni akarok. Hallani akarok és hallatni akarok. Fürödni akarok és füröszteni akarok. Táncot lejt a Szépség, fuvolázni akarok, mind tomboljatok! Jajgatni akarok, mind zokogjatok! A Tizenkettes Szám odafönt táncol. A mindenség az, amiben ő táncol. Aki nem lejt táncot, nem ismeri, ami van. Menekülni akarok és maradni akarok. Ékesíteni akarok és ékeskedni akarok. Egyesülni akarok és egyesíteni akarok. Házam nincsen nékem, és házaim vannak. Lámpás vagyok néked, aki meglátsz engem. Tükör vagyok néked, aki értesz engem. Kapu vagyok néked, aki zörgetsz engem. Ösvény vagyok néked, rajtam vándorlónak. Ki látod, mit teszek, hallgasd el titkaim! Míg a táncot járod, megérted, mit teszek; néked is sajátod ez az emberi kín, amit majd szenvedek.*
A „menekülni” és „maradni”-nál a Kötéltáncos elérte a földet, és a mozdulatai tökéletes tükörképei lettek Veronikáénak. A táncuk összefonódott, valósággal egymásba halt a földön. Azután magával hívta őt föl, a magasba. Egyre feljebb és feljebb táncoltak-lengtek az égbolt-kötélen, és amikor odafönt megállapodtak, egymás mellé ültek a félhomályban, már olyan egyformák voltak, hogy odalentről nem lehetett megállapítani, melyikük melyik. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelte őket attól a pillanattól kezdve, hogy együtt föllendültek a kötélre. Tudták, hogy Veronika nem kötéltáncos, beléjük hasított a felismerés, hogy bármelyik pillanatban lezuhanhat. De nem, ez nem történhet meg, hiszen olyan könnyedén lépkednek, szinte lebegnek odafönt, mintha nem hatna rájuk a föld vonzereje, egészen biztos, hogy nem is hat rájuk, kiléptek tér és idő törvényigája alól. Különben is a hegedű hangja még szól, és amíg szól, addig uralkodik harmóniájával mindenek felett, nem történhet semmi az akaratán kívül.
A hegedűszó lassan beleveszett a csöndbe, a színpad elsötétült. A közönségből hangos sóhajtás tört föl, azután tapsvihar. A Mágus fehér arccal, felállva tapsolt, a többiek is követték a példáját, és felugráltak, tapsoltak, kiabáltak. A nézőtérre lejövő három lányt megölelgették, szorongatták a kezüket. Magukkal ragadta őket az emberek forgataga.
* Ismeretlen szerző: Himnusz az apokrif János-aktából