Építész egyszer elvitte Veronikát a tervei alapján épülő lakónegyedbe. Éppen pihenőnap volt, a frissen felhúzott falak néptelen utcákat szegélyeztek. Beléptek egy nagy, félig kész épületbe, amely a telep közepén magasodott.
– Erre vagyok a legbüszkébb. Ez lesz a Templom – mutatott körbe az Építész.
– Megengedte a Városi Tanács, hogy vallási épületet emelj? – kérdezte álmélkodva Veronika.
– Persze, te az Óceánon túlról jöttél, azért csodálkozol. Itt, Fényvárosban hitszabadság van. Abban hiszel, amiben akarsz. Aki ide majd bejön, annak a vallásnak áldoz, amit a magáénak vall, vagy egyszerűen csak elvonulhat a kinti zajtól és gondolkodhat. Én azonban Istennek szánom ezt a házat.
– Nem értem, hogyan lehet Istennek házat építeni. Mire gondoltál, amikor tervezted?
– Képzeld el, hogy van egy nagyon közeli barátod, aki szereti az embereket, szeretne vendégeket fogadni, de nincs lakása, hogy ezt megtehesse. Képzeld azt, hogy lehetőséged van építeni neki egy tágas, vendégek fogadására alkalmas házat. Hogyan kezdenél hozzá? Először is válassz ki a városban egy jó fekvésű telket, ami könnyen megközelíthető a vendégek számára. Erre épüljön a ház időtálló kövekből. Legyen tornya, hogy utat mutasson a messziről érkezőknek, és a torony ablakából a Barátod messzire láthasson. Odabenn tágas, levegős térre van szükség, ahol egyszerre sokan lehetnek együtt. Kell egy-két kisebb, bensőséges hangulatú helyiség is, ahová a közeli ismerősök elvonulhatnak beszélgetni. Azért, hogy ne fázzanak, be kell engedned a meleg fényeket az épületbe, hát nyissál nagy ablakokat kelet és dél felé! Megteheted, hogy néhány ablakot színes üvegekkel fedsz be, mert az emberek kedvelik a színek varázslatát maguk körül. Látszólag eddig minden a vendégek kényelmét szolgálta, pedig valójában mindez érte történik, a te Barátodért, hogy neki ajándékot adhass. Ebben az épületben ő a házigazda, a vendégek is azért jönnek, hogy vele találkozzanak. Őt illeti a főhely, az ajtón belépőket hozzá kell sodornia az épület minden elemének, a csarnok minden díszének. Lámpák fényözönébe kell borulnia a térnek, ahol ő tartózkodik. Teríts neki asztalt gazdagon, hogy megkínálhassa a vendégeit. Tegyél az asztalra díszes terítőt és vázákban a legszebb virágokat, mert illik hozzá a pompa, és aranyozott edényeket, mert az aranyról visszaverődő fény megmelengeti az emberek szívét, mint a házigazda mosolya. Lába alá teríts puha szőnyeget! Vedd őt körül finom faragású bútorokkal, mert így, közvetetten tudod csak kifejezni, mennyire szereted őt! Mi is hiányzik még? Kifestem a lakása falát olyan színűre, ami tetszik neki, vagy beborítom képekkel, amik emlékeket ébresztenek benne. Ha mindezt elkészítem, talán enyhül bennem az a szorító érzés, hogy nem tudom közölni vele a szeretetem. Talán megnyugszom majd.
Veronika csöndben, áhítattal hallgatta.
– Milyen jó, hogy ennyire tudsz szeretni! Boldog vagyok, hogy engem is szeretsz – szaladt ki a száján önkéntelenül.
– Tudod, az a szeretet, ami férfi és nő, ember és ember között lehetséges, csak gyatra visszfénye az Isten iránti szeretetnek. Össze se lehet hasonlítani vele. Ez a világ is, amiben élünk, csak halvány lenyomata Isten valódi világának. Nem érdemes túl sok energiát fektetni bele.
– Mégis házakat építesz az embereknek – jegyezte meg a lány, és a boldogsága keserűséggé változott.
– Na persze, azért nem mindegy, hogyan és hol töltjük ezt a néhány évtizedet.
Az Építész körbesétált a hatalmas, puszta falak között, szemével megsimogatta a csiszolt köveket, azután intett Veronikának, aki a csalódástól meggörbült háttal követte.
Napokig szomorú volt, amiért az Építész lekicsinylően nyilatkozott az iránta érzett szeretetéről, de a szerelme ettől nem csökkent. Az ösztönei azt súgták, hogy a férfi nem mond teljesen igazat: bármennyire próbálja az ellenkezőjét elhitetni önmagával, üres kőhalmazzá válnának a házai Veronika nélkül. Ez a megérzés biztatta, hogy harcba szálljon a férfi túlzó, életidegen idealizmusával a szerelmük megmentéséért. Hitt a varázserejében és a maga igazában: az ember is lehet ajándék Istennek, ha odaadja az életét egy másik embernek.
Hónapok teltek el úgy, hogy a munkájukon kívül szinte minden idejüket együtt töltötték. Legtöbbször a lány lakásán vagy közös barátaiknál voltak. Veronika örült, hogy Kötéltáncos és Építész elfogadták egymást barátnak, és örült annak is, hogy a férfi barátai között sok új, rokonszenves ismerőst talált. Megismerte Építész szüleit is, akik udvarias kedvességgel fogadták.
Életük egyre több szállal fonódott össze, Építész mégis minden éjjel hazatért a maga lakásába. Ha ismerősöknek a kettőjük jövőjéről beszélt, mindig feltételes módot használt: ha együtt maradunk, ha később is jól kijövünk egymással, ha még akkor is együtt leszünk… Görcsösen ragaszkodott függetlenségének a látszatához. Veronika sokáig megértően viselte a férfinek ezt az önállóság-igényét, de ahogy telt az idő, egyre jobban idegesítette, mert látszatcselekedetnek érezte. Arról van szó, hogy nem akar vagy nem mer engem teljesen felvállalni. Ez a felismerés először letörte, azután pedig lázadásra sarkallta. Végül eljött az a pillanat, amikor már nem tudta tovább magába fojtani a keserűségét.
– Elhiteted magaddal, hogy ha nem bonyolódsz bele a földi dolgokba, hanem távol tartod magad, akkor tiszta maradhatsz. Lenézed a világot, és elhiszed a saját felsőbbrendűségedet! Pedig csak arról van szó, hogy nem mered fölvállalni, amit Istentől kaptál. Itt és most én képviselem számodra a tökéletlen valóságot, amit el kellene fogadnod, de te képtelen vagy rá. Arra kérlek, ne gyere hozzám többet, mert csak fájdalmat okozol! Ne gyere, amíg el nem döntöd, elfogadsz-e engem úgy, ahogy vagyok!
Építész döbbenten és sértetten ment el Veronikától. Napokig nem jelentkezett. A Táncosnő vastagabban kente a festéket a szeme köré fellépések előtt, a szünetekben pedig úgy bolyongott a díszletek között, mint egy alvajáró.
– Mi van, összebalhéztatok? – kérdezte fürkésző szemmel a Mágus.
– Nem, csak rettentően fáradt vagyok – válaszolta Veronika, és valóban így is érezte.
Az ötödik napon az Építész újra ott ült a páholyban, és megvárta őt az előadás után, a találkahelyükön.
– Szomorú, de mindenben igazad van. Jobban ismersz, mint én magamat – mondta csöndesen, és magához húzta a lányt.
Később, amikor már házasok voltak, mosolyogva idézték fel egymásnak ezeket az együtt és mégis külön töltött hónapokat. Mintha hosszú vándorutat tettek volna meg egymás felé.
– Nem is hiszed, mennyire féltem azon a négy napon, amíg nem jöttél – vallotta be Veronika. – Rettegtem, hátha úgy döntesz, hogy könnyebb lesz nélkülem.
– Én már éreztem, ahogy kiléptem az ajtódon, hogy melletted döntök. De szükségem volt arra az időre, hogy megértsem, mi zajlik bennem.
Az esküvőjükre Veronika egy régi költő versét kapta ajándékba az Építésztől:
Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma. Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkül. Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem.*
* Pilinszky János: Azt hiszem