Utazásuk hetedik napjának reggelén összecsomagoltak, és útra keltek Délsziget belseje felé. Ebben a csodaszép országban – ami igazából félsziget volt, keskeny, járhatatlan földnyelvvel kapcsolódott a Szárazföldhöz – rengeteg látnivaló akadt úton-útfélen: épségben maradt régi városok, kanyargós utcákkal és gyönyörű házakkal, függőkertekkel, ódon hangulatú belső udvarokkal.
Magányos, szélfútta tornyok, folyókon átívelő ezeréves kőhidak. Hatalmas fennsíkon utaztak át, ahol órákig nem találkoztak senkivel a juhnyájakat legeltető pásztorokon kívül. Ha kiszálltak az autóból, talpuk nyoma ottmaradt az út szélén, a szárazságtól megrepedezett földben. Ezen a kietlen tájon nagy távolságokra voltak egymástól a városok. Dombok tetején épültek, vastag fallal védve magukat a fennsík szelétől. A városkapukat senki se őrizte, az utcák népteleneknek tűntek. Itt nem zöldelltek annyira a kertek, mint az Óceánhoz közelebbi városokban. Szinte arctalanul váltották egymást az emberi nemzedékek a körfolyosós, belső udvaros családi házakban, mintha nem is volna különbség a kockaköveken megbotló lányka és a fáradtan csoszogó öregasszony között. Itt egyszerre mutatta két arcát az idő. A nemrég épült házak azonnal átvették a régi korok patináját, a repkény pedig olyan gyorsan futotta be az újonnan emelt kerítéseket, mintha évtizedek peregtek volna le egy hét alatt.
Csak déltájban élénkült meg az utcák forgalma, amikor a főtérre begördültek a vízszállító tartálykocsik. A kapukból innen is, onnan is kannákat cipelő szamarak és kézikocsit toló emberek indultak a főtér felé, hogy megvegyék a napi vízkészletüket, ami itt a fennsíkon a legértékesebb dolognak számított. Veronika és az Építész is beálltak a fegyelmezetten várakozó emberek közé, hogy feltöltsék üres műanyagkannáikat. Megbámulták őket, de nem szólt hozzájuk senki sem. Egy óra múlva a tér újra üres volt.
Furcsamód nem taszította őket ezeknek az embereknek a zárkózottsága, inkább megértéssel fogadták, mintha így őriznék sok ezer éves önazonosságukat, a kincseiket, amiket nem rakhatnak ki a napvilágra, mert elveszítik a fényüket. Kíváncsiak voltak a titkokra, amiket őriznek, de meg se kísérelték, hogy szállást kérjenek valamelyik házban. Tudták, hogy értetlenül néznének rájuk. A városkapu melletti parkolóban, az autóban töltötték az éjszakát. Nem volt kényelmes, de tökéletes biztonságban érezték magukat a barna falak árnyékában.
Korán indultak tovább. Kanyargós utakon ereszkedtek lefelé a fennsíkról. A fék átforrósodott, meg kellett állniuk egy útszéli pihenőhelyen. Veronika egyedül sétált tovább az aszfaltút mentén, mert egy romos épületet látott nem messze, egy domb oldalában. Lakóház vagy templom? Háznak túl nagy, templomnak túl kicsi. Különös épület. A falai se úgy néznek ki, mintha a természet erői rombolták volna le. Inkább mint egy félbehagyott régi ház, amihez hol ide, hol oda ragasztottak még egy-két téglát.
Veronika átbukdácsolt a földön szétszórt kövek között, és egészen közel ment az egyik oldalfalhoz. Meglepetten fedezte föl, hogy valamennyi téglán halvány, bevésett felirat látszik. Mindegyiken más-más. Némelyiket az ujjával le kellett törülnie, hogy a porréteg alatt láthatóvá váljon a felirat. Emberek nevei, nevek százai és ezrei. Egymás mellett, alatt és fölött, amerre csak nézett. Támadt egy sejtése. Beárnyékolta a szemét, és fölfelé kezdett keresgélni. Jól gondolta. A legfölső alatti sorban, jóval embermagasság fölött, megtalálta saját és a férje nevét. Az igazi nevüket. Az ő tégláik fölött már csak egy sor volt, pontosabban egyetlen befejezett, simára csiszolt szélű tégla, amire többet nem lehetett illeszteni se az oldalához, se a tetejére. Rajta a fiuk neve, aki még nem született meg, de ott élt benne. Veronika megértette a ház üzenetét.
Visszanézett az útszéli pihenő felé, ahol az Építészt hagyta. Látta, hogy egy másik autó is áll az övéké mellett. Építész két idegen férfival beszélgetett, azután feléje nézett, és intett, hogy megy érte. Beszállt az autóba, és felvette Veronikát a romépületnél.
– Képzeld, találkoztam két földiddel – újságolta a férfi. – Az ő autójuk is nehezen bírja a terepet, de nemsokára jönnek utánunk. Lehet, hogy még találkozunk velük.
Veronikát nem érdekelte a két idegen.
– Különös épületre bukkantam. Először azt hittem, egy romos lakóház – kezdte mesélni az élményét.
Az útkanyarulatban az aszfalt nedves volt, mintha eső esett volna ezen a száraz tájon. A kerekek megcsúsztak, az autó megpördült, majd néhányszor ide-oda csapódott a domboldal és az utat szegélyező fák között. Veronika kiesett az útra, Építész az összetört kocsiban maradt. Mozdulatlanul feküdtek. Percek telhettek így el, amikor motorzaj hallatszott, és megérkezett a két idegen gépkocsija. Odarohantak a balesetet szenvedett emberekhez.
– Talán érdemes még kórházba szállítani – mondta Olajfa a fiatal férfi ütőerét tapogatva.
Kristóf felemelte a fiatal lány testét, és óvatosan az útszéli fűre fektette. Megérintette a nyakát, majd a homlokát. – Miatta nem kell aggódnunk – nézett rá szeretettel. – Meghalt, de nem végleg.