20. A fellegvár: az Egyetem

Amadea 
Különös világot rendezett be magának a padlásszobában: a bútorok, a berendezési tárgyak, a képek mind-mind énjének tartozékai voltak.

A lambériázott falak és a lépcsők fenyőtáblái mintha külső érzékszervei lettek volna. Pontosan ismerte valamennyi családtagja lépésritmusát. Mindig tudta, ki lép be az alsó szobába, ki teszi rá a lábát a legalsó lépcsőfokra. Tizennyolc éves korára tökéletesen otthon volt a szülői házban, és amióta külön szobát kapott, volt hová rejtenie apró titkait is. Ebben a szobában élete urának érezte néha magát.

Innen indult reggelenként az Egyetemre, ami olyan volt, mint egy fellegvár: az egyetlen többemeletes épület egy kopár domb tetején, a város közepén, a Folyam partján. Amadeának sokat kellett gyalogolnia az elszórt házak és kertek között, amíg elérkezett az iskolához. A domb körül még látszódtak az egykori nagyváros hatalmas épületeinek a romjai. Erdőalja lakói nem siettek a maradványok eltakarításával, ha új házra volt szükség a településen, inkább a közeli Erdő széléről kivágott fákból építették fel. Még büszkék is voltak a romjaikra, az egykori nagyság nyomaira, amiket beborított egy lila futóvirág: jó volt alkonyattájt andalogni közöttük, tűző napos deleken pedig az árnyékukba ülni. Az Egyetem barna épülettömbje már más volt, arra tisztelettel és idegenkedve néztek, no meg némi büszkeséggel is, hiszen ott laktak a tudósok, akik a legokosabb diákokat tanították, hogy később fontos szerepet tölthessenek be a városközösség életében. Kevesen léptek oda be, és még kevesebben léptek ki – a tudósok benn éltek, és évek teltek el anélkül, hogy elhagyták volna az Egyetem falait.

Amadea hosszú folyosókon bolyongott, amíg rátalált a diákeligazító irodára. A folyosók falai mellett kiselejtezett padokat raktak egymásra, máshol kábelek, vezetékek lógtak ki gazdátlanul a koszlott falakból. Néhol besütött a nap a porlepte ablakokon, itt-ott neonfények hunyorogtak a sötét folyosóhajlatokban. Az apró, cellaszerű szobák félhomályában szürke arcú emberek hajoltak az íróasztalok fölé, vagy éppen kezet fogtak, és az ajtóig kísérték egymást. A folyosókon diákok andalogtak és beszélgettek, néhányan siettek, de legtöbbjük arcán flegma unalom tükröződött. Amadea csak évek múlva jött rá, hogy olyan ez az arckifejezés, mint az egyenruha, a valahová tartozás rangjelzése. A ruhájuk is önként viselt egyenruhának számított, és a diákok zöme ugyanabban az üzletben vásárolta az öltözékét. Amadeát dédanyja fényképére emlékeztették ezek a ruhák: fakó színű, alakot takaró ingek, hosszú, lábszárat fedő szoknyák, vastag harisnyák, viharvert posztónadrágok és posztócipők. Talán az, hogy nem volt ilyen ruhája, okozta a rossz érzést, ami mindvégig meghatározta a létét ebben az épületben. De az is lehet, hogy társadalmi hátránya, városszéli származása gátolta, hogy megtalálja a helyét. Minden gyökértelen volt körülötte: semmi nem kapaszkodott semmibe, a tárgyak és az emberek mintha egymástól függetlenül is teljes életet élnének.

Jo_veled_20

Nem talált új barátokat az Egyetemen. Még mindig Fehérhomlokút, Elenit, Flórát és Aranyvesszőt hordozta a lelkében.

A középiskola után Flóra beteg lett, majdnem meghalt, meg kellett műteni. Hosszú ideig lábadozott, és úgy ízlelgette újra a világ dolgait, mintha számkivetettségből tért volna haza. Amadea sokáig őrzött róla egy fényképet, ami ezekben az időkben készült: a kertjükben áll meggörnyedt háttal, szerényen és tétován, mint egy vékony csontú madár. Hunyorog a vakító napfényben. Kiszolgáltatott és védekező. Azután felépült, de valahogy idegen utakon kezdett járni, ahová Amadea csak féltő tekintettel tudta néha követni: sivatagos, gyötrő szerelmek között vergődött egyre előre, maga se tudta, mi felé. Nehezen értett szót Amadeával, aki közben megtalálta Szőlőágat, és családot alapított. Mégis szükségük volt egymásra.

Egyszer – ez már évekkel később történt – Amadea elhívta őt segíteni, mert a kisfiát, Szőlőfürtöt nem tudta egyedül elvinni az orvoshoz. Akkor már nehezen mozgott a nagy hasával, második gyermekét várta, attól tartott, nem bírja el Fürtöcskét a buszon. Hívhatott volna más segítséget is, de kereste az ürügyet, hogy Flórával találkozzon. Flóra reggel érkezett, friss volt és szép, hosszú, csipkés aljú szoknyát viselt. Fogalma sem volt róla, hogy ebben a ruhában majdnem lehetetlen fölszállni a buszra, karján egy izgő-mozgó kisgyerekkel. Mennyire más szeletét ismeri a világnak, mint én, mosolygott magában Amadea, és gondolatban megsimogatta Flóra tudatlanságát. Nem baj: a por siet, a kő ráér*. Eljön a te időd is és ugyanazt fogod élni, amit én.

Aranyvesszőt majdnem elveszítette, amikor a középiskola után az Egyetem diákja lett. Aranyvessző nem találta helyét a világban, ide-oda kallódott, közben egyre komorabb, zárkózottabb és depressziósabb lett. Nem kereste Amadeával a kapcsolatot, sőt, elutasítóan válaszolt a közeledéseire. Mindig volt hajlama a lelki bezárkózásra. Amadea jól emlékezett rá, mennyire zaklatott odaadással élt át minden szépet és rosszat maga körül. „Néha feszítő gyönyörűséget érzek, minden porcikámmal átélem ezt az Életnek nevezett csodálatos valamit, amiben egyetlen, kitörő hangban szólalnak meg a legparányibb atomok és a végtelen univerzum, benne én – emlékezett Aranyvessző szavaira. – A pillanat töredékéig feltárul előttem a Tökéletesség és Szépség teljes birodalma. Hirtelen azonban a tudatom vagy a valóság elém vetít például egy nyomorékot, és bennem rögtön felsír a vád, a düh fröcsköl belőlem ez ellen a tökéletesnek látszó irgalmatlan világ ellen, és legszívesebben összegörnyednék, és vállalnék minden nyomorúságot, hogy az oly ritkán átélt Harmónia végre valóban a világ sajátja legyen… Ilyenkor szeretnék fogcsikorgatva káromolni mindent, és ledönteni ezt az alapjában elhibázott felépítményt, amely a Szépnek és Jónak csak illúzióját tudja adni…” Aranyvessző, értelek, mert küszködöm én is ezekkel a gyötrő élményekkel. De hát kell lenni válasznak a kínzó kérdéseinkre! Maradjunk együtt, nem hagyom, hogy végképp eltávolodj tőlem, mert a Kórusból kizengő Hang te vagy nekem, nem tudlak meg nem hallani, nem akarlak elveszíteni!

Két évig vívódtak egymással, Amadea keresés-kísérletei és hosszú hallgatások váltakoztak, míg végre Aranyvessző rádöbbent, mennyi fájdalmat okozott Amadeának az eltávolodásával, és többé-kevésbé elfogadta végre a szeretetét. Ezzel zárult le a szerelembarátságok kora.

* Weöres Sándor egysoros verse

Kategória: Jó veled | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.