Az Egyetemen nem kötött új barátságokat, de akadtak néhányan, akikre felfigyelt. Többnyire azok a diákok keltették fel az érdeklődését, akik nem lézengtek közömbösen, egykedvűen, hanem kritikusan szemlélték az Egyetem falain belüli és kívüli világot. Egészen radikális csoportokkal is megismerkedett, akik elszánták magukat valamiféle békés harcra, hogy megváltoztassák a fennálló rendet, ami gátolta a szabadságukat.
Erdőalja vezetői, az Öregek nem voltak velük sokáig türelmesek. Egy tüntetésen, amit a Városháza elé szerveztek, szétverették a rendfenntartókkal a diákok csoportját, azzal az indoklással, hogy túl nagy zajt csaptak Erdőalja főterén. Az eset híre elterjedt a városban, az utcák még csöndesebbé váltak, csak az Egyetem folyosóin suttogtak izgatottan. Azokat a tanulókat, akik köztudottan kapcsolatban álltak a radikálisokkal, elbocsátották az Egyetemről. Többé esélyük sem volt, hogy értelmiségi ember váljon belőlük. A tanárok közül is menesztettek néhányat, akik támogatták őket.
Amadea szívébe beköltözött a csodálat és a félelem. Ámult az elszántságon, ami a diáktársait a veszélyes szembeszegülésre késztette. És megremegett attól a gondolattól, mi lenne, ha őt is kirúgnák az Egyetemről. Mihez kezdene akkor az életével? Összedőlne az eltervezett jövője.
Ahogy teltek a hónapok, egyre több visszásságot fedezett föl az Egyetem vezetésében, a Rektor – aki maga is Öreg volt – intézkedéseiben, a tanárok munkamódszereiben. Mintha kinyílt volna a szeme, meglátta azokat a rejtett hibákat, amikről az Egyetem falain kívül senki sem tudhatott. Felismerte, hogy a tudományos kinevezések legtöbbje „kéz kezet mos”-alapon történik, alig-alig takarnak valódi tudományos munkát. És rádöbbent, hogy mindez csak lenyomata annak a lekötelezettségen alapuló, bonyolult emberi kapcsolatrendszernek, ami a város politikai életét meghatározta. Alig maradt lyuk ezen a szövevényes hálón, ahol kívülről jött, valóban jó képességű emberek beférkőzhettek a városi vezetés vagy az egyetemi vezetés soraiba. Érthetővé vált a diákok zömének elkeseredése. Amadea tisztelettel nézett azokra, akik nem a belenyugvást, a közönyt, hanem a lázadást választották. Lelke mélyén szeretett volna közéjük tartozni, de a félelme erősebb volt. A gyomra összerándulása mindig megtorpantotta, ha gondolatban lépett egyet feléjük.
Bántotta a gyávasága. Szertefoszlott az a reménye, hogy az Egyetem elvégzése után majd büszke lehet magára. Téblábolt a folyosókon, kerülte az előadótermeket, azután már be se járt az Egyetemre, órákig a Folyam partján barangolt, mint a Kristóf-szerelem után. És amilyen szövevényesek az emberi érzelmek, ebben a csalódott, kiúttalan állapotban éppen Kristóf tűnt az egyetlen lehetséges segítségnek. Az ő tanácsa jelentette Amadea számára az utolsó reményt.
Kristóf úgy fogadta, mintha tegnap csukta volna be mögötte az ajtót. Éppen két munkatársával tárgyalt, de a belépő Amadea felé küldött egy üdvözlő mosolyt, cinkos szemhunyorítást. Az Irodában nem változott semmi: a falon ugyanaz a színét vesztett tapéta, a fal mellett kopott fotelok a várakozóknak. A lány kinézett az ablakon a térre, és meglepődött, hogy alig lát egy-két régi arcot a munkások között, a legtöbben ismeretlenek. Hová tűnhettek a régiek? Nem tudtak lépést tartani Kristóf munkaütemével, és elmaradoztak?
A kézfogása is a régi volt, erőteljes és magához húzóan kedves, de a haja már visszavonhatatlanul őszülni kezdett, és a ráncok is mélyültek a szája szögletében, amikor mosolygott. Figyelmesen hallgatta, amit Amadea mond a gyávaságáról. Persze többször is megzavarták a beszélgetésüket, ezért Kristófnak meg kellett kérnie az egyik munkatársát, tartsa szóval az újonnan érkezőket a váróhelyiségben. Amikor visszaült Amadeával szemben a székre, újra csak ráfigyelt. Nézte a lány reménytelenül összekulcsolt kezeit, és arra gondolt, ismeri ezt az érzést, és tudja a kiutat, de vajon elég érett-e rá Amadea tizenkilenc évesen? Eszébe jutott a lány lobogó lelkesedése, ami még szerelmet is csiholt a jóval idősebb férfi iránt, és tagadhatatlanul jólesett Kristófnak, melegséget varázsolt magánya rejtett szobasarkába. És tisztelte az okosságát, amiért mégis elmaradt tőle, időt adott neki a tisztánlátásra, hogy felismerje a szerelem álarca mögött a kamaszos rajongást, ami nem neki, a negyvenöt éves férfinak szólt, hanem mindannak, amit képviselt, ami értelmet adni látszott egy fiatal lány életének. Szerette volna megcsókolni Amadea vékony kezeit, de nem merte, nehogy régi sebeket tépjen föl ezzel a félreérthető gesztussal.
– Azt hiszem, tudnék neked tanácsolni valamit. Ismered azt a régi közmondást: kutyaharapást szőrével lehet gyógyítani?
„Kristóf ódivatú közmondásai!” – bosszankodott magában Amadea, és ez egy kis derűt csempészett a szomorúságába, nyitottabb lélekkel várta, mit fog mondani a férfi.
– A legjobb orvosság a félelmeidre, ha felveszed a harcot, nyíltan és egyértelműen. Ha nem hagysz magad számára más menekülési utat, lassan megszűnnek a szorongásaid, vagy legalább is nem gátolnak többé, hogy cselekedj – Kristóf szavai úgy hangzottak, mint egy kinyilatkoztatás.
Másnap kora reggel vonaton zötyögtek. Kristóf egy határ menti faluig váltott jegyet mindkettőjüknek. Dél felé haladtak. Órák óta hallgatták a kerekek kattogását, szívták a kupé dohos levegőjét, amikor a férfi felállt, és levette utazótáskáikat a polcról. Megérkeztünk? – nézett fel Amadea.
– Igen, itt szállunk le – mosolygott rá Kristóf biztatóan. – Nem az a helység, amit a jegyeinkre bélyegeztettem, de te ide igyekeztél.
Düledező bódé volt az állomás, a település pedig mindössze néhány ház. A házak mögül ösvény indult két dombhajlat közé, erre mentek. A dombok mögött ámulatba ejtő látvány tárult Amadea szeme elé: óriási romváros, ameddig a látóhatár ért. Tetőnélküli, embermagasságú falak, amikről már az egykori élet jelei is lekoptak. Csak kóbor kutyák kergetőztek az utcákon, és madarak raktak fészket a védett zugokba.
Kristóf belökött egy rozsdás kaput. Könnyen engedett a nyomásnak, mint amit gyakran használnak. Lépcsőkön mentek lefelé egy pinceszerű helyiségbe. Több ember volt itt, mélyen a föld alatt; kőből faragott padokon ültek, és beszélgettek.
– Hoztam valakit – mondta az üdvözlés után Kristóf. – Ő Dominika, akit alkalmasnak találtam arra, hogy megismerje a Mozgalmat.