Az emberek kíváncsian méregették. Egyikük felállt, és üdvözlésére sietett: Olajfa volt. Dominika szívét melegséggel töltötte el, hogy ismerősre talált. Többé nem érezte idegennek magát ebben a hűvös, földalatti teremben. Olajfa örömmel veregette meg Kristóf vállát is.
– Régen láttalak errefelé, öregfiú! Csakhogy beköszöntél hozzánk!
– Nem is gondoltam, hogy ti ismeritek egymást – lelkesedett Dominika.
– Régi barátok vagyunk, egy osztályba jártunk a középiskolában – nevetett Olajfa.
– Ő szervezett be a Mozgalomba, minden megmozdulásban együtt vettünk részt, mint az ikrek – mesélte Kristóf, és arcukon a diákkori emlékek boldog mosolya fénylett, ahogy egymásra néztek.
– Értem – mondta Dominika, és nem értette, de vonzotta ez a titokzatos barátság. Érezte, hogy különleges helyre került, és olyan kalandok sora áll előtte, amiről még csak nem is álmodott.
– A gondjaitokra bízom Dominikát. Remélem, a Mozgalom sokat nyer vele, és ő is megtalálja az útját. Vigyázzatok rá! – mondta búcsúzóul Kristóf, és biztatóan a vállára tette a kezét.
Dominika nyolc hónapig lakott a romváros alatt, ahol ötemeletnyi mélységben rejtőzött a Mozgalom titkos bázisa. Itt kapta meg ügynöki kiképzését, hogy többé ne félszeg álmodozó, hanem harcos legyen. A mesterei nem titkolták: nagy reményeket fűznek hozzá.
Amikor elhagyta a katakombákat, már alig emlékezett régi félelmeire, gondjaira, önmagára. Valóban Dominika volt, akit betöltött a társadalmi igazságosság vágya. Harcolni, ölni is tudott volna, hogy az álmai megvalósulhassanak.
Nem Erdőaljára küldték, ahol sokan felismerhették volna, hanem Szőkeföldére.
Újra vonatra ült, átkelt az országhatáron, és poros tarlók között zötyögött egy szőkeföldi kisváros felé, ahol első megbízatását teljesítenie kellett. A kupé ablakán betűzött a nap, nem volt hová elhúzódni a hőség elől. Lehunyta a szemét, hogy ne bántsák a sugarak. Halkan megszólalt benne egy régi hang: Hová indulsz, te vékony, gyönge csontú? Nem hallod-e fejed felett halkan pendülni az eget – mint az ezüsthöz koccanó üveg, bong, bong a bolt – nem hallod-e a seregélyeket?*
Kinyitotta a szemét, és a hang elhallgatott, soha nem szólalt meg ezután. Nem érzett többé félelmet.
Kezdetben apróbb feladatokat kapott: kapcsolatba kellett lépnie ügynökökkel, akik – Kristófhoz hasonlóan – polgári foglalkozásuk álcája mögött kiépítették egy jövőbeni felkelés stratégiai pontjait, titkos információkat szereztek be a helyi vezetőkről, és felkutatták a szimpatizáns embereket, hogy rajtuk keresztül is növeljék a Mozgalom hatókörét.
Dominika felhőtlenül boldog volt az első évben Szőkeföldén. Nem félt lebukástól és börtöntől. Ösztöndíjas diákként szabadon járt-kelt, beutazta az országot. Minden városban találkozott mozgalmi társaival, megszállt náluk éjszakára, mint egy valódi vándordiák. Vendéglátói között volt tanár, földműves és szociális munkás, ácsmester, kőműves és kereskedő. Dominikát boldog elégedettséggel töltötte el, hogy a legkülönfélébb társadalmi rétegekben találkozott a Mozgalom tagjaival. Azt az érzést keltették benne, mintha mindenütt ott lennének a barátai, és mintha ez az egész, világot behálózó szervezet csak egy füttyjelre várna, hogy vértelenül, néhány ajtó megnyitásával gyökeresen átalakítsa a teljes, erkölcstelenségre épülő társadalmat.
A második évben a boldogsága józansággá változott. Továbbra sem félt, és nem kételkedett a maga igazában, de belátta, hogy a Mozgalom távolról sincs jelen olyan nagy súllyal az egyes országokban, mint amekkora szükséges volna egy jövőbeli győzelemhez. Az ügynökök mindenüket kockára tették, hogy elősegítsék a Mozgalom terjedését, a tagok egy része azonban többre becsülte a polgári jólétet a társadalomjobbításnál. Más dolog a kávéházak félhomályos sarkaiban eszmét cserélni, lelkesedni, és más dolog nyíltan kiállni a nézeteinkért – vonta le a szomorú tanulságot Dominika. Az előbbi arra elég, hogy az emberek kibeszéljék magukból az elégedetlenséget; az igazán tenni akarók alig vannak többen, mint kenyér tésztájában a só.
A harmadik évben a Mozgalom vezérkara komolyan fontolgatni kezdte a közeli felkelés lehetőségét. Dominikának kétségei voltak, nem érezte elegendőnek a Mozgalom tömegbázisát egy ekkora horderejű cselekvéshez. Felmerült benne a gyanú, hátha a föld alatt élő vezetőkhöz nem jut el minden hír, amit a magafajta „terepmunkát” végző ügynökök összegyűjtenek. De annyira tisztelte és szerette őket, hogy elnyomta a kétségeit. Hiányzott neki Olajfa és Kristóf, akik túl messze voltak ahhoz, hogy megoszthassa velük a gondolatait.
A felkelés részletes tervét kidolgozták, az idejét egy éven belül bizonytalan időre halasztották. Várták a legkedvezőbb napot, és keresték a katonai vezért. Egyre többször merült fel a vezetők tanácskozásain a Tábornok neve. Kétségtelenné vált, hogy csak az ő tekintélye és tudása viheti győzelemre a katonai manővereket.
Dominika hallott már a Tábornokról, ő volt az utolsó világháború erdőalji származású hőse, tanultak róla történelemórán. Úgy gondolta, régen meghalt már, mint a legtöbb háborús veterán.
– Nem, nem halt meg és nem is aggastyán – mondta neki hivatali felettese, akitől a megbízásait kapta. – A nagy világégés idején alig töltötte be a tizennyolcat. Zseni volt, katonai zseni. A háború után visszavonult, nem fogadott el polgári tisztséget. Nem tetszett neki az a társadalom, ami a romokon épülni kezdett. Legutóbbi értesülésünk szerint a sivatagban él, Feketeföldén. Neked kell ide elhoznod.
Dominika meglepődött, de nem mutatta ki. Belül megremegett, mert felfogta, hogy ez élete legjelentősebb feladata.
– Hogyan jutok el Feketeföldére? Elég nehezen engednek be külföldieket az országba.
– Szerzünk neked egy hivatalos megbízatást: kőzeteket gyűjthetsz majd a sivatagban, hogy gyarapítsd az Egyetem kőzetgyűjteményét. Be fognak engedni, és persze adnak majd melléd vezetőt, aki eligazít és egyben ellenőriz. A te dolgod, hogyan sikerül majd ezt az embert eltávolítanod, ha a Tábornok lakhelye közelébe érsz. Egyedül fogod felkeresni, és meg kell őt nyerned az ügyünknek, vele együtt kell visszatérned! Megszervezzük a kijutásotokat az országból.
– És ha nem akar a Mozgalom élére állni?
– Ez a megbízatásod legkényesebb része, a többi csak rutin. Minden a te leleményességeden múlik. Szinte semmit sem tudunk a Tábornokról, nem tudjuk, hogyan gondolkodik. A remete-életmódjából arra következtetünk, hogy a Háború után nagy lelki meghasonláson mehetett keresztül. De ez már nagyon régen történt, azóta változhatott.
– És ha rokkant öregember, vagy elborult az elméje?
– A Tábornok ötvenöt éves. Más hadvezérek ebben az életkorban jutottak el hivatásuk csúcsára. Ha testileg rokkant, szükségünk van az elméleti zsenijére. Ha pedig lelkileg rokkant, még mindig jól jöhet a hírneve. Mindenképpen el kell őt hoznod magaddal! Puhatold ki a gondolatait, gyengeségeit, azokat a pontokat, ahol hatni lehet rá. Vedd rá az utazásra bármivel, és bírd rá őt, hogy csatlakozzon hozzánk, lehetőleg önszántából!
Dominika felfogta hivatali főnöke izgalmából, hogy semmi sem fontosabb most a Mozgalom számára a Tábornok személyénél. Szükségük volt a jelképre, az élő legendára.
* Nemes Nagy Ágnes: Paradicsomkert – részlet