A Tábornokot a fegyverraktár érdekelte leginkább. Mindenféle típusú csempészett fegyver volt itt, amit az utóbbi egy-két évtizedben, a Föld országaiban kifejlesztettek.
Részletesen elmagyaráztatta magának az egyes fegyvernemek működését. Amikor megtudta, hogy a Mozgalomnak saját kutatólaboratóriuma is van, elmosolyodott. Hát mosolyogni is tud, ha fegyverekről van szó! – dünnyögte gúnyosan Dominika.
– Szükségünk lesz egy teljesen új fegyverre, ami csak a miénk – mondta a Tábornok az Ezredes felé fordulva, és még mindig mosolygott.
– Nem tudom, lesz-e rá időnk, no meg a rengeteg pénz, amibe kerülne… – hebegte zavartan az Ezredes, de a Tábornok nem hagyta, hogy befejezze:
– Sok idő nem kell hozzá, a terveim készen állnak. A költségek pedig alacsonyabbak lesznek, mint gondolná – vetette oda neki, és már indult is, hogy a következő részleget megnézze. A kísérői szaladtak utána.
Az ismerkedés késő éjszakáig tartott, bár az idő múlásának csak az emberi kifáradás szempontjából volt jelentősége itt, a föld alatt. Az Ezredes elégedetten tessékelte a Tábornokot a lakosztálya felé. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a Tábornok teljesen azonosul az ügyükkel, és ez egyelőre elég volt a vezetőknek, a részletekről ráérnek megállapodni később is. A Tábornok azonban nem így gondolta.
– Rendelkezésükre állok bármiben, amivel segíthetem a Mozgalom ügyét. Cserébe viszont azt kérem, hogy hallgassák majd meg az új fegyverrel kapcsolatos terveimet, és adjanak szabad kezet a megvalósításához. És szükségem lesz egy titkárra. Dominika felelne meg legjobban, hiszen önök közül őt ismerem legrégebben.
A veteránok, akikkel évtizedek távolában együtt harcolt, kínosan mosolyogva összenéztek, nem tudták eldönteni, viccel-e a Tábornok. Az Ezredes zavartan hajbókolt:
– Természetesen minden úgy lesz, ahogyan akarja.
Megérkeztek a lakosztály elé. A Tábornok zavartan nézett szét a három, minden kényelemmel ellátott szobában és a tágas fürdőszobában. Dominika tudta, hogy a barlangjára gondol.
– Elég volna egy szoba is – mondta idegesen.
– Tessék? – kérdezte értetlenül mosolyogva az Ezredes.
A Tábornok legyintett, és csak ennyit mondott hangosabban:
– Köszönöm, jó lesz.
A népes kíséret kezdett szétszéledni, de Dominika még maradt. Különös íze volt a nevének, ahogy az imént a Tábornok kimondta, először, amióta találkoztak. És meglepte a titkári kinevezés is, nem tudta, mire vélje. A Tábornok ránézett, és felelt a kimondatlan kérdésére.
– Azt a feladatot kapta a feletteseitől, hogy felkutasson engem a sivatagban, és idehozzon. Ez sikerült, itt vagyok. Most azt akarom, hogy segítsen eligazodni ebben a világban, ahová hozott.
– Szívesen segítek.
– Akkor megegyeztünk. Jó éjszakát – bocsátotta el egy kézmozdulattal, és az utolsó kép, amit ezen az estén Dominika megőrzött róla a csukódó ajtó résében, egy fáradt öregemberé volt, aki hosszú hajával, elhanyagolt szakállával ijesztően elütött az őt körülvevő fényes környezettől.
Másnap reggel a hivatali főnöke hívatta Dominikát.
– Gratulálok, a küldetését ragyogóan teljesítette – rázta meg a lány kezét. – Megkapja a besorolását a kiváló ügynökök közé. Ez a legkevesebb, amit megérdemel. Most viszont hosszabb időre le kell mondania a kiküldetésekről. Úgy tűnik, a Tábornok ragaszkodik a maga személyéhez, talán megkedvelte a hosszú úton – nézett ravaszul kíváncsi szemmel Dominikára. – A kérését persze nem utasíthatjuk el, ezért úgy döntöttünk, mostantól álljon a Tábornok rendelkezésére. Maga lesz a felelős azért, hogy beilleszkedjen a bázis életébe, sőt, jól érezze magát közöttünk.
– Igyekezni fogok.
– Remélem, teljesen megértett. A Tábornokot bármilyen áron itt kell tartanunk. Ha kell, legyen a titkárnője, a szeretője vagy az őrangyala, vagy mindhárom egyszerre. A lényeg, hogy teljes erejével és tekintélyével a mi ügyünk mellé álljon.
– Értem – válaszolta Dominika, és ugyanazt a félelem nélküli kíváncsiságot érezte, mint minden eddigi küldetése előtt.
A Tábornok a következő napokat a kutatólaboratóriumban töltötte. Hosszasan beszélgetett a mérnökökkel, akik tervrajzokat készítettek az útmutatásai alapján. Késő éjszakákig dolgoztak. Ha napközben rövid időre elhagyta a laboratóriumot, Dominika vált legfőbb segítőtársává, nélküle nem igazodott volna el az irodák és az emberek között. Éjjelente fáradtan lépkedtek a lakrészük felé.
– Nem lesz ez így jó – mondta neki egy nap Dominika reggelizés közben, amikor észrevette a kialvatlanság okozta vörös bevérződéseket a férfi szemében. – Nem lenne szabad késő éjszakáig dolgoznia! A mérnökök sem bírják már sokáig ezt a munkatempót.
– Az új fegyveren dolgozunk. Három hónap alatt készen kell lennie.
– Kifáradt emberekkel nem tudja hamarabb megvalósítani a terveit. Fejezzék be este előbb a munkát! – Nyelt egyet, amíg összeszedte a bátorságát, hogy kimondja, amit már régen akart: – Különben is ideje lenne rövidebbre nyírni a szakállát és a haját. Ha elfogadja, én szívesen rendbe hozom a külsejét.
– Fölösleges időpocsékolás! – legyintett a Tábornok.
– Nem az. Mindenki csodálja magát a sivatagban töltött évtizedekért, azért, hogy nem vállalt közösséget a Háború után kialakult világrenddel. De itt most Erdőalján van, alkalmazkodnia kell az itteni szokásokhoz! Ez tovább növelné a tekintélyét.
– Nincs időm rá, hogy a megjelenésemmel foglalkozzak – állt fel dühösen az asztaltól a Tábornok, belökte a széket az asztal alá, és elsietett.
„Túl kíméletlen voltam vele. Finomabban kellett volna tudtára adnom, hogy a tekintélye foroghat kockán, ha sokáig úgy jár-kel a beosztottjai között, mint egy vadember.”