A Fegyvermegsemmisítő megépítésére Szőkefölde északi partszegélye tűnt legalkalmasabbnak a beérkezett adatok alapján. A Tábornok ragaszkodott hozzá, hogy személyesen irányítsa a munkát, és természetesnek vette, hogy magával viszi Dominikát is. Az elutazásuk előtti napon hivatali főnöke magához hívatta a lányt. Némi aggodalom érződött a hangjában.
– Nem számítottunk rá, hogy a Tábornok ennyire ragaszkodni fog ehhez a Fegyvermegsemmisítőhöz. Ez késlelteti a terveinket. De hát nem tehetünk mást, alkalmazkodnunk kell hozzá. A maga feladata így még bonyolultabb: vigyáznia kell arra, hogy a Tábornok kitartson a Mozgalom mellett, és ne önállósítsa magát túlzottan. Minden törekvésének a mi ügyünket kell szolgálnia. Küldjön rendszeresen jelentéseket a munkájáról, a terveiről és gondolatairól. Természetesen lesznek más hírforrásaink is, de főleg magára számítunk. Tegyen meg mindent azért, hogy a Tábornok ne távolodjon el a Mozgalmunktól. Ez kizárólag a maga feladata.
Dominika nyugodt arccal, de belül türelmetlenül hallgatta főnöke utasításait. Alig várta, hogy kiszabaduljon a föld alól, és újra izgalmas küldetésre induljon. A sivatagi út borzongó örömét érezte, de már nem egy kiismerhetetlen, idegen férfi oldalán, hanem a baráttá vált Tábornok mellett.
Teherautóval tették meg a hosszú utat Szőkefölde északi partvidékéig. Két mérnök tartott velük, akik magukkal hozták a Fegyvermegsemmisítő eddigi eredményeit. Amikor kiszálltak az ősi tengerparti város kikötőjénél, arcukba csapott a hideg vízpermetet szóró szél. Állig gombolták a kabátjukat. Korlát választotta el az utat a homokos-köves parttól, amit örökké haragos hullámok csapdostak, szürke és koszos, fehér tarajú hullámok. Összehúzott szemekkel bámulták a ködbe vesző, szürke víztükröt – életükben először jártak a Hideg-tengernél.
A fegyvergyártó laboratórium nem messze a parttól, egy gépjavító műhelynek álcázott, régi hangárban volt. Tizenkét alkalmazott dolgozott itt egy mester irányítása alatt: öten a környék elromlott gépkocsijait, mezőgazdasági járműveit, háztartási gépeit javították, a többiek a Tábornok rendelkezésére álltak. A műhely körül nagy volt a forgalom, naponta érkeztek és mentek a bontott alkatrészeket szállító teherautók, így feltűnés nélkül hozzájutottak minden műszerhez, amit a szőkeföldi és külföldi ügynökök küldtek. A műhely dolgozóinál, családi házakban kaptak szállást, mint távoli rokonok. A szőkeföldiek tartózkodó, nyugodt természete biztosította zavartalan életüket, ugyanakkor készséges munkatársaknak bizonyultak. Mindennap együtt étkeztek velük, és a házukban tértek nyugovóra, de magánéletükről alig tudtak többet, mint megérkezésük napján. Csak a munkájukban tanúsítottak ugyanolyan lelkesedést, mint az erdőaljiak.
Különös emberek az itteniek – gondolkodott Dominika –, olyanok, mint a sziklák a városon túl. Csapkodja őket a tenger, de látszólag semmi sem változik rajtuk. Meg se rezdülnek.
Persze tudta, hogy ez csak látszat, az a sziklafal lassan felőrlődik a tenger rohamaitól. Önmagát pedig hasonlónak érezte a kavargó vízhez: felbolydulásra hajlamos lelkét időről-időre nevenincs szenvedélyek szántották végig. Valami hasonló zaklatottságot érzett most is. Mintha utat vesztett volna.
Esténként tolmácsolt a Tábornok és a házigazdák között, de napközben nem akadt feladata, mert a két mérnök is beszélte a szőkeföldi nyelvet. Időnként küldött egy-egy jelentést a Bázisra, de legtöbbször tétlenül lézengett az egykori fürdővárosban, az elhagyatott parti épületek között.
Amikor bolyongásaiból visszatért a hangárhoz, mindig a Tábornok meleg tekintete fogadta és a finom dorgálás a hangjában:
– Merre járt? Hiányzik a munkája – mondta, és adott neki valamilyen feladatot, aminek semmi köze nem volt a Fegyvermegsemmisítőhöz, egyszerűen csak a közelben akarta tartani.
Esténként a műhelytulajdonos házában vacsoráztak a családdal, azután fölmentek az emeleti szobáikba, és korán nyugovóra tértek. Egyik este Dominika rávette a Tábornokot, hogy vacsora után sétáljanak a városban. Sötét volt már, de az utcai lámpák fénybe vonták az utakat, a néptelen partot, az üres pavilonokat. A fürdőváros egykori gazdagságáról meséltek a csipkét utánzó fafaragásokkal díszített csónakházak, a faoszlopos árkádok, az erkélyes panziók félig beomlott épületei. Évtizedek óta senki sem fürdött már az elszennyezett vízben, csak kisebb halászbárkák futottak ki néha a kikötőből, hogy begyűjtsék az életben maradt halakat.
A Tábornok nagyokat lélegzett a hűvös tengeri levegőből. Elégedett mosoly fénylett az arcán.
– Jó itt lenni. Szép ez a föld, a tenger pedig csodálatos – A korlátra könyökölt, úgy bámulta a tajtékos vizet, ameddig a lámpák és a hold fénye elért. – Egészen más, mint a sivatag.
Dominika nem értette a Tábornok lelkesedését. Őt is lenyűgözte a vidék, de szépnek nem találta. Mindig fázott.
– Én nem kedvelem a szélsőséges éghajlatot. Szőkefölde déli részén vagy Erdőalján sokkal jobban érzem magam. Odahaza nincsenek se fogcsikorgató telek, se forró nyarak. Észak felől védelmez az Erdő.
– Igen, Erdőalja különleges hely, alig várom, hogy újra bejárhassam – sóhajtotta a Tábornok. – Ha vége lesz a felkelésnek és rendeződik a helyzet, elkísér oda engem?
– Szívesen – felelte Dominika, de nem értette, miről is beszél a férfi. Ha vége a felkelésnek és rendeződik a helyzet? Sohase gondolt erre. Egyszerűen nem gondolt még a háború végére. A Tábornok, mintha kitalálta volna, mi jár a fejében, megkérdezte:
– Gondolt már arra, mit fog tenni, ha a felkelés eléri a célját vagy megbukik? Hogyan képzeli el utána az életét?
– Ha győzünk, én is kiveszem majd a részem az új társadalom építéséből. Ha elbukunk, gondolom, rejtőzködnöm kell egy ideig. Utána folytatom az eddigi munkámat a Mozgalom újjáélesztéséért.
– Maga nagyon bátor és ambiciózus. Megértem a törekvéseit, hiszen még nagyon fiatal. Én azonban nem vágyom egyébre a felkelés után, csak egy kis házra Erdőalja szélén, ahonnan már látni az Erdőt.
– Nem értek semmi máshoz a hírszerzésen kívül. Ez a munka tanított meg arra, hogyan éljek félelmek, szorongások nélkül. Azt szeretném, ha az egész életem izgalmas kiküldetések sora lenne. Nem akarok házat, nem akarok nyugalmat.
– Szóval magának minden esemény csak egy új bevetés. Izgalmas feladat, amit meg kell oldani, amivel el kell számolni a feletteseinek. Ilyen volt a sivatagi út is, igaz? Én is egy megoldandó feladat vagyok? – A Tábornok szája keserűen megrándult, elfordult, nem várt választ. Dominika nem tudott mit mondani. Igen, feladat, a legizgalmasabb valamennyi megbízatása közül. És ugyanakkor különleges ember, barát, akire rátalált.