37. Tamás

Magára kapkodta a ruháit, és rohant. A menhely ablakain át áradt kifelé a fény a fákra, bokrokra. Már a folyosóra lépve furcsa szag csapta meg az orrát. Ismerte a szagot, de nem jutott eszébe, honnan. Mindenki a fürdőcsarnok felé szaladt, ahonnan vízcsobogás, sírás és rémült kiabálás hallatszott. Ahogy belépett, rájött, minek a szagát érezte. Vér borította a kövezetet, itt-ott még a fehérre festett falakat és az alacsony mennyezetet is. A zuhanycsapok nyitva voltak, mindegyikből ömlött a víz. A zuhanyok alatt és szerteszét a kövön halottak hevertek, elvérzett emberi tetemek. Tízen lehettek. Közöttük téblábolt néhány kétségbeesett ápoló, gumipapucsaik nagyokat csusszantak a vizes és véres kövezeten. A többiek a csempézett fal mellett álltak, nem mertek beljebb lépni.

A menhely lakói közül tízen lettek öngyilkosok, előre megbeszélt terv szerint, egyszerre. Bizonyos, hogy kint élő betegek segítettek nekik, hiszen mozgáskorlátozottságuk miatt nem tudták volna végrehajtani a tervüket. Az ügyeletes ápolóra, aki a szobájában aludt, rázárták az ajtót, a telefonzsinórt elvágták. Azután a fürdőcsarnokhoz mentek. A tolószékeik még most is ott sorakoztak a csarnok fala mellett, a folyosón. A végsőkig elszántak lehettek, mert nem csaptak zajt, senki sem sikoltozott közülük. Azok az ápolók találtak rájuk, akik az ünnepségről tértek haza.

Rettenetesnek érezték, ami történt. Tamás fehér arccal adta ki az utasításait: szedjék össze a halottakat, mossák le a vért a kövezetről és a falakról, nyugtassák meg a többi beteget. Diána öt társával egész délelőtt a fürdőcsarnokot locsolta és súrolta. Örült, hogy nem a betegek mellé osztották be, akik közül sokan hisztériás rohamot kaptak a történtek miatt.

Tamást egész nap nem látta. Talán a jelentést fogalmazza az Egészségügyi Világszervezetnek? Vajon ők hogyan ítélik majd meg a történteket? Végtére is az öngyilkosság szerte a világon elfogadott, sőt ajánlott lezárása egy gyógyíthatatlan betegségnek. Talán még dicséretet is kapnak. Tíz emberrel nincs többé gond. Megmagyarázhatatlan, hogy az ápolók többsége és ő maga is miért érzi tragédiának ezt a mészárszéket. Nem elég, hogy öngyilkosok lettek, ráadásul még igénybe se vették az orvosok kíméletes eszközeit, mintha ezzel az utolsó gesztussal elutasították volna magát az orvostudományt és a humanizmusból fakadó könyörületességet. Mintha hiábavaló lenne az ápolók munkája. Valamit elrontottak?

Este kimerülten tértek a szobáikba. A telepre szokatlanul csöndes éjszaka zuhant, a betegek zöme kábultan, mélyen aludt a szétosztott nyugtatóktól.

Diána is lefeküdni készült, amikor halkan kopogtattak az ajtaján. Tamás volt. Most is a megszokott fehér ingét és fekete mellényét viselte.

– Szabad bejönnöm? – kérdezte mosolyogva, de választ se várva a székhez lépett, és leült. Furcsán könnyed volt a járása. – Gondoltam, beszélgethetnénk egy kicsit. Nehéz napunk volt ma.

Diána meglepetten ült hálóingben az ágya szélén. A köntöséért nyúlt, de közben nem vette le a tekintetét Tamás furcsán mosolygó arcáról.

– Nem, ne vedd föl a köntösöd! Olyan jó végre valami szépet látni ennyi mocsok után! Ha rád nézek, visszatér az életkedvem.

Diána elpirult, és tanácstalanul tartotta kezében a köntösét.

– Te nagyon szép lány vagy. Csodálkozom, hogy idejöttél a Szigetre. Odahaza már biztosan családod lenne. Gyakran figyellek munka közben, és nem értem, mi adja a derűdet, a türelmedet. Azért jöttem, hogy megtudjam a titkodat. Elárulod?

– Nincs titkom. Szeretem a munkámat. Örülök annak, hogy segíthetek a betegeken.

– És mindez csak úgy, magától? Nincs valamilyen különleges indítékod, ami hajszol?

– Nincs – vonta föl a vállait Diána. – „A te megbecsülésedet szeretném kiérdemelni, Tamás. És a szerelmedet.” – tette hozzá magában, de nem mert szólni. Szaporán vert a szíve.

– Ez fantasztikus! Semmi különleges ösztönző erő! Persze huszonéves ártatlansággal még ez is lehetséges.

Tamás előhúzott a zsebéből egy lapos üveget, és az asztalra helyezte, mint valami nagy becsben tartott tárgyat. Áttetsző, halványzöld folyadék volt benne.

– Valódi abszint – mondta, és csettintett a nyelvével.

Diána döbbenten meredt az üvegre. Egyszerre megértette Tamás könnyed lépteit, furcsa mosolyát és azt a különleges csillogást a szemében. Rémülten hasított a tudatába, hogy a Szigeten szigorúan büntetik az alkoholfogyasztást. Akit rajtakapnak, meghurcolják valamennyi társadalmi fórumon, és egyetlen munkahelyen se alkalmazzák.

– Tamás, mit csinálsz? Tudod, hogy tilos! Rakd el gyorsan azt az üveget, vagy add ide! – Diána felállt, és az üveg felé nyúlt, de a férfi elkapta a csuklóját.

– Neked odaadnám, egyedül neked, ha magadat adnád helyette! – Betegesen fénylő szemeit a lányra függesztette, miközben a szájához vonta a kezét. Azután elengedte. Felállt, gyorsan a zsebébe süllyesztette az üveget, és mint akit kergetnek, az ajtóhoz sietett. A küszöbnél megtorpant, és visszanézett:

– Nekem nem megy külső erőforrás nélkül. Egyszerűen nem tudom másképp tovább csinálni. – Becsapta maga mögött az ajtót. Diána rémület és öröm között vergődve virrasztotta át az éjszakát.

Másnap este Tamás újra kopogtatott, és ettől kezdve szinte minden este átjött hozzá. Néha két órán át is maradt, és beszélgettek. Nem tett többé célzást a szerelemre, de a szeme vágyakozott, mint egy kamasz fiúé, ahogy Diánára nézett. Az üveget sem tette ki többé az asztalra, de a lány tudta, hogy iszik, mielőtt hozzá átjön, és iszik akkor is, ha tőle elmegy.

Néhány héttel ezelőtt boldog lett volna ezektől az éjszakai látogatásoktól. Most azonban inkább zavarban volt. Zavarta, hogy éppen azután a borzalmas nap utáni éjszakán kereste fel őt először, és vallott neki félig-meddig szerelmet. Bántotta a pálinkásüveg. Rádöbbent, hogy Tamásban egy ideális férfit látott, aki nem létezik. Helyette mindennap belépett a szobájába egy kiégett lelkű ember, aki nappal még konokul igyekezett fenntartani a magabiztosság látszatát, de éjszakára összeomlott. Volt azért az arcán egy kedves, szeretnivaló vonás: néha megcsillant valami kisfiús a nevetésében. Reménykedni azonban már csak a lányban, a szerelemben tudott.