A diákok jelenlétét nem ellenőrizték szigorúan az Egyetemen, odahaza is lazult már az őt béklyózó fegyelem, hát napokat, sőt heteket töltött barangolással.
Sétái során Erdőalja legszélére is eljutott, ahonnan már egyenként látni az Erdő első fáit, az Erdőét, ahová belépni nem szabad, mert menthetetlenül eltéved és elpusztul, aki megkísérli. Itt, a senkiföldjén állt egy rozzant épület, „templom”, ahogy a környékbeliek emlegették. Amadea ismerte már gyerekkorától, mint műemléket, régi közösségi házat, ami századok óta üresen és zárva áll. Meglepődve látta, hogy két férfi kitárja a nagy faajtó-szárnyakat, kivonszolnak egy kivágott fenyőfát, és a hóra dobják. Az egyik férfit látásból ismerte: Olajfa volt. A fenyő ágai dacosan felkarcolták a havat a templomajtó előtt, de pár nap múlva már csak lecsupaszodott váza meredezett ki a mindent beborító fehérségből. Kemény tele volt ennek az esztendőnek. Amadea látta a verebeket, ahogy a magas hókupacok között vergődnek, hogy ne süllyedjenek el, és mégis találjanak valami ehetőt a fehér iszonyat alatt. A kertjük végében, a sufniban a macskák az olajjal összepréselt faforgácsot ették.
A leghidegebb napokon Amadea se barangolt, csak gondolatban járt-kelt ismerős és ismeretlen tájakon. Este redőnye résén bevillant az utcai lámpafény, és felfigyelt egy kicsi hangra. Ismerte, hiszen évek óta minden héten hallotta, de csak most vált számára tudatossá, hogy létezik: a városszéli templom harangja bólintgatott halkan. Mintha a fény és a hang azt jelezné, hogy nem vagy egyedül.
Az ágyára tette anyja, Barna Királynő szekrényének egyik kihúzott fiókját, amiben a családi fényképeket tartották. A fényképek arról tanúskodtak Amadeának, hogy a mesék valósága és a valóság meséje egymástól elválaszthatatlan, egy és ugyanaz. Erre sok kézzelfogható bizonyítéka volt: legelőször is a nagyanyja, akit mindenki Nagyasszonynak hívott, és Barna Királynő. Ők mindketten a múltból gyökerező folytonosságát jelképezték, és nem csak jelképezték, hanem a múltat jelenvalóvá tették az életében.
Eleven kapocsként kötötték össze az őseivel, akiket megérinteni nem tudott másképp, csak általuk. Mindketten fölé magasodtak, gondozták és óvták, állandó fizikai jelenlétüktől surrogott a levegő. Simogatható arcuk magán viselte anyjuk, nagyanyjuk, dédanyjuk vonásait és az apákét, akik kikandikáltak az asszonyok vállas vagy törékeny alakjai közül. Nekik köszönhette Amadea, hogy néhány ősével találkozott is: apró termetű dédanyjával, aki megrakott kosárral a piacról sietett haza; középtermetű, keménykötésű férfi kísérte biciklit tolva, a dédapja, aki házakat épített Hegylábfalván, ahol éltek. Amadea Nagyasszony kezét fogva ment velük szembe, ő súgta a fülébe: Nézd, itt jön anyám és apám! Nem köszöntötték egymást, mert a dédszülők nem ismerték fel lányukat a szálfaegyenes öregasszonyban, se a dédunokájukat, aki már jóval a haláluk után született. Amadea ott leselkedett a konyhában is, ahol dédanyja a nokedlit szaggatta forró vízbe, hogy jóllakassa számos gyermekét. Rémülten látta, hogy a kést és a nokedlis deszkát legidősebb lánya felé hajítja, amikor az bejelentette, hogy nem akar férjhez menni egy gazdag férfihoz. A deszka és a kés a földre esett, a tészta szerteszét fröccsent, a házasságból mégse lett semmi. Egyszer futott is mellette az utcán (hallotta keményített alsószoknyájának suhogását), amikor tizenéves lánya sikoltozása elől menekült el a szomszéd utcába – az agyhártyagyulladásba belehalt lányt még hat gyerek követte a sírba, de valahogy a kicsik elvesztése nem volt annyira szívettépő, mint ezé a nagyé, aki az anyja nevét viselte… Vagy éppen ellenkezőleg? Honnan tudhatta volna Amadea, mit érzett a dédanyja, hiszen csak egyetlenegyszer nézhetett bele az arcába, már túl az ötvenen, a fényképész villanófényében látta meg apró, kerek arcát, tágra nyitott szemét. És ott volt a szobában a feketeruhás asszonyok között, amikor dédanyját felravatalozták nyolcvanéves korában – a fogai még mind megvoltak, de nem látszottak ki az ínyéből; szürke haja szigorúan hátrasimítva, tarkóján kontyba fogva, mint mindig.
Nagyasszonyt nem fűzte az anyjához bensőséges szeretet, tudta, hogy nem tartozott a kedvenc gyerekei közé. Talán inkább tisztelte, ha ugyan képes volt ilyesféle érzésre. Alakja mégis rávetődött korai emlékeire, mint kikerülhetetlen árnyék, és tovább örökítette hideg anyaságát a saját gyermekére.
Nagyasszony legcsodásabb gyerekkori emléke az a Körtefa volt, ami a földjükön magasodott, Hegylábfalva szélén. Ötször nagyobb volt erdőalji körtefájuknál, pedig az is nagynak számított. Az erdőalji körtefát annak a réginek az emlékére ültette Nagyasszony – gyerekkora mitikus idejét próbálta visszaidézni vele, és ez azt bizonyította Amadeának, hogy mégiscsak voltak nagyanyjának szelíd érzelmei. Annak a régi Körtefának a termése nyár végére érett be, és az utolsó hetekben éjszakánként őrizni kellett, nehogy ellopják a gyümölcsöket az alkalmi tolvajok. A gyermek Nagyasszonyra és kisebbik nővérére, Helénre hárult gyakran ez a feladat. A fa alatt aludtak pokróccal takarózva, nem messze a nagy hangyabolytól. Nagyasszony nem félt, nem volt mitől. Szuszogásuk, mocorgásuk elijesztette az állatokat és az embereket. Amadea félt egy kicsit, mert ő már más tapasztalatokat szerzett a világról, de amikor védelmet keresve hozzájuk bújt, megnyugtatta nagyanyja gyerektestének meleg sugárzása. A leszüretelt aranyló körtéket négy szekér szállította haza. A termés egy részét a padláson szalmára terítették. Őszi éjszakákon Nagyasszony gyakran fellopózott ide, lehozott néhányat, azután a tornácon üldögélve tüntetően megette valamennyit, bosszantva a nővérét, aki nem mert fölmászni a sötét padlásra. Nagyasszony mindig bátor volt, néha kérkedően vakmerő, mert a vére előre hajtotta, alig-alig tudott meghátrálni. Nem volt könnyű őt elviselni azoknak, akik a közelében éltek. Talán innen, a körtézéstől eredt Helén és Nagyasszony szeretetlensége egymás iránt, vagy már jóval régebbről, genetikus adottságként. Az aranyhajú Helén és a barnahajú Nagyasszony talán gyűlölték is egymást. Gyűlölet, merész szó testvérek között – töprengett Amadea –, de mi lenne találóbb elnevezés az irigységre, a lenézésre, a meg nem értésre? Az apró termetű, bájos Helén és a sudár, erőteljes Nagyasszony. Mindkettőjük szépségét fényképek őrzik. A csicsergő hangú, könnyen barátkozó Helén, akit nem érdekeltek a társadalom elvárásai–- és a komoly, büszke, rideg Nagyasszony (akkor még csak Nagykisasszony), aki nem fogadta akárkinek a köszönését. Helént apró termetű, ráncos arcú, mindenen nevető öreg néniként ismerte meg Amadea. Nagyasszony öregen is megőrizte egyenes tartását, harsogó, mély hangját. Helénnek nem volt boldog a házassága, és nem született gyereke, pedig talán akarta. Nagyasszonynak sem volt boldog a házassága, de született egy lánya, pedig nem akarta. Helén a szegény öregek otthonában halt meg, jóval túl a kilencvenen, Nagyasszony kórházban halt meg néhány héttel a nővére után, és tágas házat hagyott örökül az utódaira. Haláluk pillanatában kínlódva próbáltak megszabadulni mindattól, amit magukénak tudtak, és pőrén siettek az örökkévalóság felé. Ez volt az utolsó versengésük.
A legidősebb nővér összehúzott szemekkel figyelte húgait az ablakból. Mindkettőjükkel elégedetlen volt, mert mindkettőjüktől különbözött. A legelső gyermek volt a családban, és még felnőtt korában is születtek testvérei. Elvágyódott otthonról, az állandó gyerekzajból, de nehéz volt megszabadulnia. Nem lett családja. Egyedül Barna Királylányt, kisebbik húgának a lányát szerette, aki feloldotta a szíve köré jegesedett magányt. Amadea akkor találkozott a legidősebb nővérrel, amikor már szigorú arcú öreg néni volt, és nem értette, hogy anyja miért veszi körül nagyobb szeretettel, mint Nagyasszonyt.
Egyszer apai dédapjával is találkozott Amadea: düledező kerítése előtt, egy padon ült az öreg, kalapban, nagy bajusszal, a szájából örökké kilógó pipával, amit még talán éjszakára se vett ki. A dombon feltűnt apja, kisgyerekként, bernáthegyi kutyán lovagolva, nagyokat rikkantva az örömtől. „Barna Királyfi, az Öreg unokája”, böktek feléje a falubeliek. És az én leendő apám – szólt büszkén Amadea, de senki nem figyelt rá.
Nézegette, válogatta a fényképeket, azután sorba rendezte a saját fényképeit is, és eltépte, amit csúnyának talált. Önkéntelenül is úgy rakosgatta, mint valami hagyatékot a leendő gyermekeinek: azt akarta, ismerjék meg őt, amilyen volt, de ne lássák előnytelenebb fényben a valóságosnál. A gyermekei, akiket teljes bizonyossággal megérzett a jövőben, szinte vágyta, hogy belegázoljanak végre az életébe, eltaposva a lelkében minden limlomot.
Azután esték teltek el úgy, hogy csak hevert az ágyán kiüresedett gondolatokkal, a várakozás ürességével, amiben felsejlett már valamiféle boldogság is.
Mi ez a csönd, ez a kora tavaszi fáradt fény a metsző hidegben?