Régi barátai közül megkereste Flórát. Rábeszélte, hogy utazzanak Felsőföldére, amiről már annyi szépet hallott. Társakat is találtak hozzá, öten indultak útnak.
A vonatozás nem volt fárasztó, gyakran leszálltak, bebarangoltak egy-egy városkát, aludtak egy panzióban, és csak másnap indultak tovább. Mindenütt tavaszi napfényben fürdött a táj. Amadea meglepve tapasztalta, mennyire otthonias errefelé a vidék, mintha a hazájuk folytatása lenne, nem idegen, mint Szőkefölde. Néhol értették a nyelvüket, nem kellett mutogatni. Barna sört ittak, és gőzgombócot ettek egy kocsmában és megmosolyogták, hogy a késekért külön kellett fizetni bérleti díjat, mintha így akarnák elejét venni a késdobálásnak. Láttak csodálatos, régi házakat, bár az épületek félig romosan, kifosztva álltak, a rozsdás ereszcsatornákban sövénnyé fogódzkodtak össze a gyomok. Amadea boldog volt, mert az egyik városban a szőkeföldihez hasonló, hatalmas templomra talált. Nem volt ugyan égre szökellő, inkább erőteljes, darabos, „lebegni” igazán nem tudó. Mégis emlékeztetett arra a másikra, és Amadeának ez is sokat jelentett.
Idegen ágyakban aludt minden éjjel, mégsem aludt ilyen mélyen és nyugodtan már hónapok óta.
Az egyik felsőföldi városka mellett domb emelkedett, messziről apró kis halom, tetején sárga díszdobozkához hasonló épület. Kíváncsivá tette őket, csalta, vonzotta a tekintetüket. Elhatározták, hogy elmennek oda. Nehezebb volt, mint gondolták. Először nem találták a városból a domb felé vezető utat: bármerre indultak, előbb-utóbb egy ház vagy kerítés állta az útjukat. Nehezen leltek rá arra a kis ösvényre, ami ravasz kanyarokkal telkek, árkok, vízmosások között elvezette őket a domb aljába. Jó kis késő délutáni kirándulás, gondolta Amadea.
A domb alsó lankáin füvön lépdeltek, kerülgették a juhok kiszáradt ürülékét. Áttörve egy bozóton rátaláltak az igazi útra: olyan volt, mint egy nedves árok. A szél feltámadt. Az út két oldalán öreg, vastag törzsű fák, mögöttük balkéz felől üres mező, ameddig a dombhajlás látszott. A sáros talaj néhol csúszott: ügyelniük kellett a bokájukra. A vastagabb fatörzseken rajzszöggel fölerősített fakó képeket találtak – mintha régen emberek jártak volna erre, akiknek ez a séta fölfelé többet jelentett, mint egy kirándulás. A szél hirtelen felerősödött, tépkedni kezdte a fákat és őket is. Mint hatalmas karok, le-lesújtottak és felemelkedtek a fák ágai. Amadea megrettent: valami ismeretlent készül elérni, megfejteni, és éppen most kell meghalnia? A fák karjai egyre fenyegetőbben csapkodtak és zuhantak le az útra, amin haladniuk kellett. Föl-fölpillantott, mintha a tekintetével alá tudná támasztani a rázuhanó ágakat. A sárga ékszeres doboz közben néha előbukkant a törzsek mögül, és egyre növekedett.
A vízmosás-út beletorkollt a göröngyös dombtetőbe. Itt már megszűnt a szél bántó ereje, mintha védő hatalom szárnyai alá menekültek volna. Felvonszolták magukat a lépcsőkig, és leroskadtak. Újra könnyű lett a tüdejükbe tóduló levegő. Rövid pihenés után járták csak körbe a templomot – mert persze ez is az volt, régen élt emberek közösségi háza, valamiféle lelki kórház. Látszott, hogy a környékét valamikor nagyon sok láb taposta. Talán nem is olyan régen, töprengett Flóra az északi fal melletti lucskos, süppedős földet nézve. Az épület déli, városfelőli oldalát napsütés melengette, szárazan reccsentek a gallyak a cipőjük alatt. Az ajtók zárva voltak, ezért bekandikáltak a kulcslyukakon: színes üvegablakok darabkáit látták, olyanok voltak, mint a miniatűrök, szinte érinthetők. A dombtetőről látták az egész várost és mögötte a hegyeket.
Alkonyodott, vissza kellett indulniuk. A visszaúton Amadea már nem félt attól, hogy meghal: ismerte már a lejtőt, biztos volt benne, hogy hazajut, mind hazajutnak. Mégis, ez a „késődélutáni kirándulás”, mint az elérendő cél és a halál közelségének egyszerre megtapasztalt élménye, befészkelte magát a lelkébe, mint egy elrejtett ékszeres doboz az íróasztal-fiók limlomai közé.
Ugyanebben a városban mást is fölfedeztek. Amikor estefelé a szálláshelyükre igyekeztek, és elhaladtak a mindig zárt, szürke tornyú főtéri templom mellett, résnyire nyitva találták az ajtaját. Sárga fény szűrődött ki odabentről. Kíváncsian beléptek, mert napok óta szerettek volna bejutni ebbe a különös épületbe is. Oszlopos, boltozatos térbe kerültek, ami egészen másfajta hangulatot árasztott, mint az eddigi épületek; a félhomály is szokatlan, erőltetniük kellett a szemüket, hogy felismerjék a tárgyak körvonalait. Minden oszlop előtt szekrényhez hasonló faépítmény állt, kihajtott ajtajukon festett képek sora, színes emberalakok sokasága, aprólékosan megrajzolt figurák. A szekrények belsejében aranyozott szobrok, néhol majdnem ember nagyságúak, máshol aprók. Ezek a szobrok mind nyugodtan álltak, ellentétben a festett képek alakjaival, akik mintha cselekvéseik egyik pillanatában merevedtek volna mozdulatlanná, megőrizve a mozgás izgalmát és lendületét. A terem egyik végében, ahol az oszlopsor végződött, egy hatalmas szekrény állt, a legnagyobb valamennyi között, szélesre nyitott ajtókkal. Olyan zsúfolt díszítésű, lenyűgöző, hogy percekig némán bámulták, és nem értették, miért létezik ez az egész. Gyönyörködve és értetlenül álltak a terem közepén. Azután mozgást hallottak a templom sarkában, és sietve kijöttek. Amadea sokáig hurcolta még magában az ámulatnak és meg nem értésnek a zavaró érzését: szerette volna tudni, mit csinálnak azok az alakok a képeken, mit miért tesznek, és egyáltalán kik ők? Nem viselte el, hogy akiket vonzónak érzett, azokat ne ismerje, ne értse. Később csitult a nyugtalansága, de időről-időre visszatért, újabb és újabb kérdéseket tett föl neki.
Amikor a városból továbbutaztak egy zsúfolt buszon, megint vidámak és könnyű lelkűek voltak. A táj egyre dombosabbá vált, és ez egyre nagyobb jókedvre sarkallta őket: megérezték, hogy nem akármilyen helyre érkeznek. Halmosdomb volt a neve, és Amadea nem volt még életében ennél bájosabb településen. Mintha az ésszerűség valami alig ismert, huszadrangú dolog lett volna ennek a városnak a történetében, a házak olyan derűs összevisszaságban fészkelték be magukat egymás mellé vagy éppen szerteszét, mintha egy nagy kéz szórta volna őket a dombtetőkre és domboldalakra, hogy ahová esnek, ott verjenek gyökeret. Mindenütt kacskaringós utcák, növényekkel befuttatott kerítések. A belváros egy-kétemeletes házai romosak és elhagyatottak voltak itt is, mint Felsőfölde legtöbb településén, de néhány kapualjból kopácsolás hallatszott, és friss mészszag terjengett, ami arra utalt, hogy dolgoznak a romlás kijavításán. A néptelen főtér közepén, hatalmas barna oszlopokon valamiféle emlékmű magasodott; ahogy hunyorogva fölnéztek, két szoborembert láttak egymással szemben ülni, az egyik öreg volt, a másik fiatal, mindkettő szakállas. A lábuknál egy nagy gömb, mint egy labda. A fiatalabbik két összetákolt deszkát tartott a vállán. Fejük felett szoborgalamb. Mulatságos lett volna az egész, ahogy ott ülnek az oszlop tetején, ha nem néznek le olyan szigorúan az őket bámulókra.
Nyomta a vállukat a nagy hátizsák, elindultak szállást keresni. A városka egyetlen fogadójába mentek. A bejárat mellett, a pultnál egy kampókarú, félszemű portás írta be könyvbe az adataikat, a ruhatárban vörös hajú, boszorkaküllemű öregasszony ült. Mint a mesékben – kuncogtak magukban ijedt csodálkozással. A fogadó emeletén vörös szőnyegen és poros, vörös drapériák között lépkedtek. A kulcsok csikorogtak a zárakban, a vízcsapokból csak egy kevés rozsdás lé folyt. Ez a bizarr érzéseket ébresztő épület beleillett abba az elvarázsolt hangulatba, ami egész Halmosdombon körbelengte őket. Bóklásztak a görbe utcákon, a szétszórt házak, kertek, virágok és nyárfák között. Ide szeretnék jönni nászútra, gondolta Amadea.