Másnap vonatra ültek, és visszazötyögtek Erdőaljára, a hétköznapok ésszel berendezett világába. Ismét változott Amadeában valami, nem olyan egyértelműen, mint szőkeföldi utazása után, hanem talányosabban, nyugtalanabbul.
Nemcsak a templomdomb megmászásának halálközeli, mégis felemelő élményét, nemcsak a festett képek rejtélyességét, nemcsak Halmosdomb hangulatát hozta magával, hanem egy mosoly emlékét is, ami ráébresztette a valódi szerelem lehetőségére.
Egy jelentéktelen külsejű, idegen kamasz fiún látta meg a mosolyt, egy felsőföldi buszpályaudvaron. Felismerte, de egy kicsit kutatnia kellett az emlékezetében, kié is ez a mosoly. Azután rátalált, és abban a pillanatban megértette, mint egy csodálatos ítéletet: akarja és vállalja a szerelmet, ami benne szunnyad Szőlőág iránt. Az ő mosolyát látta meg azon az idegen fiún.
Kamaszos vágyakon, viszonzatlan rajongásokon, tétova érintéseken kellett átgázolnia, hogy megérkezhessen Szőlőághoz, és vele maradhasson. Nem találta meg addig, akit keresett, akinek a jelenléte olyan természetes lett volna számára, mint télen a hideg és nyáron a meleg ezen az égövön, akinek azt mondhatta volna: ami az enyém, az a tiéd is, semmit nem rejtek előled. Kamaszkora magányában tetszetősnek találta az ilyesféle szólásokat: legyen az életed mindenkié! Tett is kísérletet a megvalósítására, de hamar rájött, hogy lehetetlen. Csak egy ember létezett számára egy adott pillanatban: aki éppen ráköszönt az utcán, akivel leült beszélgetni, aki segítséget kért tőle a vonaton, bár nem ismerte. De ez mind nem volt elég.
A világ: élő testek melege. Lapulok benne, mint szövetben a sejt, de túl nehéz átoldódni.*
Valamit megérzett néha, ingerek, érzések felszín alatti vándorlását. Félt, hogy ha sokáig egyedül marad, a lelke megkérgesedik, elveszíti érzékenységét az emberi rezzenések iránt. Tartozni akart valakihez, egyes egyedül valakihez.
És akkor egy esős tavaszi éjszakán valóságosan – sokkal valóságosabban, mint addig bárki az életében – feltűnt előtte egy férfi kedves, barna árnyéka, egészen közel jött hozzá, érinthető közelségbe, ahol már nem árnyék volt többé, hanem teljes ember, és vele maradt.
Nem kellett érte messze utaznia, ahogyan régen elképzelte a párjára találását. Szőlőág Erdőalján lakott, igaz, egy távolabbi csücskében, így gyerekkorukban nem találkoztak. A városszéli templomban látta meg, egy zenés rendezvényen. Amadea nem csodálkozott önmagán, hogy eljutott a templomba: egy ismerőse hívta, és ő engedett a régóta benne rejtőző kíváncsiságnak. Azonnal felfigyelt Szőlőágra, rokonszenvesnek találta, és hamar észrevette, hogy hozzá minden jelenlévő embernek van egy mosolya, barátságos kézfogása, szava. Szőlőág mindenkivel emberi kapcsolatban állt, hiánya mindig feltűnt a környezetének. Amadeát nem csak Szőlőág nyűgözte le, hanem valamennyi templomban megismert ember. Emlékeztették őt azokra, akikkel a másik városban, Kristóf környezetében találkozott, de itteni új barátságait nem terhelték a régi, nyomasztó emlékek. Meglepetten tapasztalta, hogy ez a kihaltnak látszó templomépület mennyire élő: olyan emberek otthona, akiket belülről közös lelkesedés fűt, eltérő hőfokon: egy emberfeletti személy iránti odaadó szeretet. Istennek nevezték, és Amadea tudta az irodalom könyvekből, kicsoda: a legegyetemesebb mesefigura, akit szerte a földön a legtöbb nép kitalált magának a történelem hajnalán, az emberré válás kezdetén. A templomba járókat ez láthatóan nem zavarta. Ők úgy viselkedtek Istennel, mintha valós személy lenne, aki bármikor jöhet, és bekopogtathat az ajtón, sőt, mintha állandóan mellettük állna láthatatlanul. Beszéltek hozzá, firtatták a gondolatait, kikérték a véleményét, együtt ünnepeltek vele. Amadeát mulattatta és zavarta is ez a viselkedés. És zavara napról-napra nőtt, mert nagy volt benne a vágy, hogy osztozzon ezeknek az embereknek az örömében, de nem tehette, mert kérdőjelek sokasodtak benne Isten létével és tetteivel kapcsolatban.
Ezekben a hetekben sokszor eszébe jutott egy gyerekkori emléke. Nagyanyja félhomályos szobájának falát régi fényképek borították. Egy napon, amikor Amadea bement hozzá, észrevett egy új tárgyat a falra akasztva: két, egymást keresztező fadarab, feketére festve vagy csak megfeketedve. Hasonló ahhoz, amit évekkel később Halmosdomb főterén látott, az oszlopos emlékmű tetején, az egyik szoboralak vállán. Mint az időkön átnyúló szellemhíd, úgy rendeződtek össze Amadea emlékei között a felbukkanó azonosságok, jelképes tárgyak. Érezte, lassan kibontakozik néhány összefüggés az élete és az őt körülvevő világ között, és lelkesen vetette magát a nyomok után. Talán, ha elég ideje marad… Arra is emlékezett, hogy Barna Királynő másnap idegesen leakasztotta a falról a tárgyat, és a szekrény fiókjába tette. Nagyasszony visszatette a falra, de Barna Királynő a következő nap megint levette, és elrakta valahová. Hangos vita is volt közöttük a keresztről, aminek nem szabad kint lennie a falon. Azután anyja figyelmeztette őt, aki akkor még gyerek volt, nehogy beszéljen erről az iskolában. Nem értette, miről is van szó, ezért valóban nem merte említeni senkinek. Évekkel később, a templomban tudta meg a tárgy és a tettek jelképes értelmét.
Egy nap, azután, hogy este hazatért a templomból, nehéz álomba esett. A templom előtt állt, ahová tilos volt járni. Friss hó szállingózott, mindent vékony fehérséggel borított körös-körül. Az utolsó megmaradt istenhívők kénytelenek voltak a hóban lábnyomokat hagyva hazasietni. Éjszaka volt, más nem járt az utcákon, így mindenhová elvezetett az áruló jel. Amadea tudta, hogy veszélyben forog az életük. A saját súlyuk, repülni nem tudásuk okozza vesztüket. Kapkodó kétségbeeséssel próbálta eltüntetni lábával a nyomokat, de a felborzolt hó így is mindenfelé mutatta az irányt – és közben ottmaradtak saját lábnyomai is a földön.
Gondolkodóba esett, érdemes-e közéjük járnia. Hallott róla, hogy Erdőalja politikai vezetői időről időre elfogatnak néhányat a vallásos városlakók közül, és felforgató tevékenység vádjával bebörtönzik őket. Ugyanakkor azt is megtudta, hogy ez inkább a vezetőiket érinti, az utóbbi években pedig egyáltalán nem történt ilyen eset. Megnyugodott, és újra elment hozzájuk. És ahogy egyre több időt töltött közöttük, fokról-fokra megvilágosodott a hívás, ami gyerekkora óta benne élt: találkozni akart Istennel, minden gondolati akadályt, minden kétkedést és hitetlenséget leküzdve. A hívás akkor kezdődött, amikor hét-nyolcéves gyerekként Berenikével, az unokatestvérével üldögélt egy rozoga kerítés mellett. Málnát ettek és a nyári eget nézték, amit beborítottak a legkülönfélébb formájú bárányfelhők. Gondolatban élő figurákká varázsolták a bárányfelhő-alakzatokat: vízilovak, csibék és delfinek úszkáltak a kék égen. Azután a sárga foszlányok helyére hatalmas, kiterjedt felhők kúsztak, és ez megigézte őket. Vajon hol lakik az Isten? Úgy hallották, fönn az égben. Talán azon a nagy, széles felhőn? Ott elférne vele együtt az összes angyala. Vagy azon a másikon, a fodroson? Berenikével összefűzték ezek a találgatások, és sok más élmény is. Amikor felnőttek, mindketten elindultak külön-külön, hogy megtalálják Istent. Más-más ajtóhoz érkeztek, másképp kopogtattak. Amikor benyitottak, lenyűgözte őket az, amit tapasztaltak. Mindketten remélték, hogy ugyanarra találtak, és a különböző ajtók nem választják el őket.
Amadea kétségei Isten létével és hatásával kapcsolatban csak lassan szűntek meg, és vérző sebeket okoztak a lelkében. A bizonytalanság mocsárba nyomta a szájáig, szinte fuldokolt benne. Tehetetlennek, mocskosnak érezte magát. Nagyon lassan sikerült kivonszolnia magát a szilárd partra, éltető emberi szavakba és tekintetekbe kapaszkodva.
*Saját vers részlete