Azon a nyáron még sokszor kirándultak kettesben, és nagyobb társasággal is. Legtöbbször Szőlőág vezérelte a csapatot, de nem a kitaposott ösvényeken, hanem úttalan erdei utakon, hegygerinces kifulladásokon. Amadea a menet végén biztatgatta a fáradtakat, ügyelt rájuk, nehogy lemaradjanak a derékhadtól.
Ő maga még a bokáját se rándította meg (ezen csodálkozott is), és a saját fáradtságát háttérbe szorította a felelősségérzet, hogy vigyáznia kell a lemaradókra. Akkor még nem gondolt arra, hogy ezekben a túrákban a jövőre mutató jeleket lásson, pedig ha tapasztaltabb szemmel figyelte volna Szőlőág kitartó célratörését, teste ruganyosságát és a lelke örömét, ahogy megsejtette útjuk végcélját a dombhajlatok mögött, ha felfogta volna saját biztató szerepét a lemaradók között, megérti a jövőt. De ezek a titkos jelek csak nyolc év múlva váltak világossá előtte, amikor egy koraestén, a szürkületben felidézte őket.
Újra ősz és tél lett, Amadea hangulata borongóssá vált, megint sokat küszködött a szerelemmel. Zavarta, ha Szőlőág nem érkezett pontosan a találkájukra, mert ebből arra következtetett, hogy nem fontos a fiú számára. Tele lett kétséggel, megbántottsággal, és ezek fékezték a rajongása lendületét. Először csak kételkedni kezdett Szőlőág szeretetében, később már nem is kívánta egyértelműen a közelségét. Megijedt ezektől az érzésektől, és kutatni kezdett magában. Éjjel, lefekvéshez készülődve kinyitotta szobája ablakát: odakinn csöndes neszezéssel szemerkélt az eső, idebenn emberi dallamok töltötték be a szobát. Amíg bent vetette az ágyát, csak az emberi dallamot hallotta, amikor kihajolt az ablakon, az eső kopogása erősödött föl. Az ablak közelében állva a kétféle hang egyenrangúként találkozott, és furcsa módon nem oltották ki egymást, hanem a két zene megélt egymás mellett. Így kellene nekünk is – gondolta Amadea. Én vagyok az eső, és te vagy a muzsika. Máskor fordítva: enyémek a keményebb hangok, és te vagy a csöndes eső. Egymás mellett kell élnünk anélkül, hogy kioltanál vagy kioltanálak. Itt, bennem egészen újfajta, nyugodt és kiegyensúlyozott szeretet alakul. Újra tudlak szeretni.
Amikor lefeküdt, már tudta, milyen irányba kell mindkettőjüknek elindulni. Új szerelemmel a lelkében aludt el, amiben végre mindketten magukat adhatták, sebek és béklyók nélkül.
Két évvel egymásra találásuk után összeházasodtak, fölvállalták egymás sorsát a meghívott barátaik és rokonaik előtt. Utána elbújtak egy kis falusi házban, távol Erdőaljától, hogy megünnepelhessék a nászéjszakájukat, a feltétel nélküli önátadás csodálatos élményét, a valódi szerelmet. Megérte várakozni, Szőlőág, igazad volt.
Te mindig biztatsz engem, ha fogyatkozik bennem a remény, hogy tovább, tovább! Kezedet nyújtod, míg a másik kezedet Isten fogja. Tarts meg engem, hogy társad lehessek! Védj engem, hogy megvédhesselek! Őrizz engem kedvesednek, hogy a kedvesem lehessél! Szeress, mert a mi szeretetünk nem múlhat el soha! Másképpen hogyan tudnánk a saját szemünkbe nézni?
A Szőlőág-szerelem óta Amadea megszépült. A haját megnövesztette, alakja hajlékonyabbá vált, otthonosabban simult a világ dolgai közé. A fák, a bokrok, a kövek és az állatok ismerősükként üdvözölték. És amióta Szőlőág érintése fölszabadította benne a nőt, sok férfi tekintete megpihent rajta vágyakozón – zavarba ejtően sok szerelem lehetősége kínálkozott fel neki. Lehetőségként halt el mindegyik, mert a valódi szerelem – ezt pontosan tudta – nem tűr meg harmadikat. Nem sajnálta egyiket sem.
Az esküvőt követő két évben is sokat utazgattak együtt. Később úgy élték fel ezeket a közös élményeket, mint egy nagy doboz konyakos bonbont: évekig őrizték, ünnepnapokon kibontottak egyet-egyet, és élvezték, hogy az édes íz betölti a szájukat és az érzékeiket.