Otthon se volt könnyű. Napokba telt, amíg megtanulta gyermeke szemszögéből értékelni a világot, amíg megértette a jelzéseit.
Sokat küszködött a szoptatásával, és senki se tudott segíteni a tapasztalatlanságán. Az első hetekben még több volt a boldogság, mint a keserűség: csodálta a kisfiát, ahogy ébredezett, nyújtózkodott, fintorgott, ásított. Azután elhatalmasodott Amadeán a fáradtság, az aggodalmaskodás. Szinte ki se mozdult otthonról. Egy-egy percre felmerült benne, hogy talán jobb lenne szabadon, ráérősen barangolni a város utcáin vagy a hegyekben, gond nélkül, az ösvényeket követve. Jobb lenne talán tudományos műveket írnia, hogy ismertté tegye a nevét az Egyetem tanárai és diákjai között. Néha elvágyódott Fürtöcske mellől. Azután egy délután, amikor levette róla a pelenkát, ijedten fedezett föl egy dudort a jobb combhajlata fölött. Lágyéksérve volt, kórházban kellett megműteni. Amadea egész napját a kórházban töltötte, de csak szoptatáskor vehette kezébe a kisfiát egy szűk, levegőtlen folyosón, ahol percenként beléjük botlott valaki. Fürtöcske, a legkisebb az itteni gyerekek között, értetlenül és kétségbeesetten nézett szét ebben az új világban. A cumiját fertőtlenítős vízben áztatták, szakadozott, agyonmosott ruhákat adtak rá. Este Amadeát hazaküldte az ápoló nővér. Szőlőág megvetette az ágyukat az üres bölcső mellett. Amadea percekig nézte az üres lepedőt, mintha most látná először. Senki nem feküdt rajta. Ismeretlen fájás sajdult bele, a gyermeke hiányának a fájdalma. Tessék, ilyen érzés, ha nincs melletted! Te akartál messze lenni tőle. Most szabad vagy: ha akarsz, tévét nézel, ha akarsz, olvasol. Nem zavar a felsírásával. Nem kell idegesen hallgatóznod: nyugodtan szuszog-e – akár meg is feledkezhetsz róla. Ilyen a szabadság. Ilyen, ha megszabadulsz a terhétől.
Másnap a kórházi lépcsőház ablakán át nézte, ahogy a zöldruhás műtősfiú pelenkába csavarva leviszi az apró testet a műtőbe. Csak a két szeme látszott ki a csomagból, mint két sötét gomb.
Amikor hazahozta, megszoptatta, és betette újra a bölcsőbe, egészen másmilyen volt a keze érintése a gyermeken. Akarom, hogy mellettem legyél – súgta a bőre. Nem vágyom el tőled soha többé. Tudom már, hogy a teher, ami te vagy nekem, az én boldogságom. Bocsáss meg, hogy ezt eddig nem értettem! Fürtöcske anyja arcához érintette kis, ügyetlen kezét, és nagyra nyitott szemekkel nézett rá. Amadea meglepődött. Tele a tekintete értelemmel, és a szeme engem tükröz vissza. Igen, tud rólam mindent. Amadeát melegség járta át, fizikai melegség.
Sárga fényű nyár köszöntött rájuk. Amadea magához tért, mintha végre sikerült volna kilépnie abból a burokból, amit maga köré vont. Lelki egyensúlya helyreállt, egyszeriben tudta, mit kell tennie. Nagy lyukú cumiból híg főzelékeket adott a fiának, amíg meg nem szokta a kanalazást. Szőlőfürt szépen gyarapodott. Amadea végre olyan boldog kismama volt, amilyennek mindig is szerette volna érezni önmagát.
Szőlőág néha kimenőt biztosított neki, hiszen már ő is el tudta látni Fürtöcskét. Egy ilyen alkalommal vett magának egy divatos, leárazott farmernadrágot, és büszkén viselte. Hát igen, kicsit kövérebb vagyok, mint régen – méregette magát a tükörben –, de azért nem vészes. Végtére is még csak fél év telt el Fürtöcske születése óta, lesz időm lefogyni.
Az ősz esővel köszöntött be, de novemberre meglepően kitisztult az ég. Amadeának már arra is ideje jutott néha, hogy az ablakhoz üljön, és gyönyörködjön a derült alkonyatban. Szőlőfürt összegömbölyödve aludt. Olyan jó, hogy már megismer, és azonosít mindenkit, akivel találkozik. Tudja, hogy én vagyok az anyja. Persze el tudna még felejteni, de most tudja, hogy ki vagyok. És most a legfontosabb ember vagyok az életében.
Amióta gyermeke volt, sokkal jobban átérezte a mulandóságot, mint korábban. Akarta a létezését, mégse ő adott neki életet. Hiába táplálta a testéből – semmit tudatosan nem formálhatott rajta. Gondját viselte és hitte, hogy rátermett erre a feladatra, de tisztában volt vele, hogy bármelyik percben találkozhat olyan nehézséggel, amivel szemben tehetetlen. Önbizalomra és alázatra volt szüksége. Olyanok vagyunk mi, mint a falevelek: te zöld, én sárgába hajló. Bármikor, bármilyen sorrendben letéphet a szél, a színünk nem számít. Ne hidd, hogy kikezdhetetlen vagy, ne gondold, hogy nem történhet meg veled bármikor bármi. Fogadd el az esendőségedet, és nyugodj meg. Tedd a dolgod.
Szőlőfürt a legszebb kisgyerekké cseperedett Erdőalján. Ritkán volt beteg. A lelke különlegesen érzékeny lett, a szemében a színek összekeveredtek, mint tavaszi pocsolyában az ég és a föld színe. Hullámos, szőke haja később kisimult, és megbarnult.
Ezekben az években, a férjére találás és családalapítás idején szelídült Amadeában a lelki rohanás, a rajongás a barátai iránt. Helyette betöltötte a nyugodt szeretet, a vágyakozás. Már nem kutatta annyiszor, mi miért van, hanem készségesen elfogadta a tényeket, és várt, várt, várt. Várta Aranyvesszőt és Flórát, hogy meglátogassák, mert ő nem tudott elmozdulni a kisgyermeke mellől, nem tudott velük barangolni, utazni. Szeretetéhesen várta, hogy felkeressék, vagy legalább üzenjenek neki. Megdöbbenve érezte, hogy az új barátai mennyire nem pótolják számára Flórát, Aranyvesszőt, Elenit, Fehérhomlokút. Sokat várt rájuk kiszolgáltatottan, és fájt neki, ha Flóra hónapokig feléje se nézett, ha Fehérhomlokú és Eleni félévente nem adtak magukról életjelet, vagy ha Aranyvessző elfelejtett egy megbeszélt találkozót. Reménykedett, hogy ennek ellenére mindegyiküknek hiányzik, talán csak elnyomják ezt az érzést, vagy a külső körülmények… Megedződött a várakozások idején, és sokkal többet megértett a barátság relativitás-elméletéből, mint a kezdeti években. Boldog volt, ha néha megláthatta az arcukat. „…mivel körös-körül az idő ormai tornyosulnak, s közel élnek szeretteink, tikkadva a legkülönállóbb csúcsokon, adj ártatlan vizet nekünk, adj szárnyat, hogy hűségesen átjuthassunk és visszatérjünk”* – olvasta el vagy százszor a kedvelt verssorokat, mint egy imádságot.
* Friedrich Hölderlin: Patmosz – részlet