Kijelentkezett a szállodából, és autót bérelt. A déli autópályán hagyta el a várost. Órákon át vezetett, nem állt meg sehol, amíg teljesen be nem sötétedett. Éjszaka volt, amikor a látóterébe villant egy lila neonfelirat: Motel. Meg kellett állnia, mielőtt összeesik a kimerültségtől.
Másnap délben ébredt. A motelszobát undok sárga fény töltötte be. Legszívesebben becsukva tartotta volna a szemét. Sokáig hunyorgott, amíg rájött, hogy egy rikítóan sárga függönyön tűz át a nap. Ólomnehéz fejjel eltámolygott az ablakig, félrelökte a függönyt. Nagy, aszfaltozott teret látott néhány árusbódéval. Az ablaküvegen szétkenődött légytetem éktelenkedett, Regina visszarántotta a függönyt.
Meg kell próbálnia új életet kezdeni itt, ahol senki se ismeri. Valamit kezdenie kell magával.
Elindult a büfé felé, hogy ebédet vegyen. Hőség volt. Egy oszlop tetején munkaruhás férfi szerelte az elromlott hangszórót, azután intett a társának: „Indíthatod!” Felharsant a zene. „Kedves hallgatóink, itt a Nosztalgiakuckó. Régi slágerekből válogatunk tizenkettőtől egyig – duruzsolta egy mély női hang, és máris felbúgott egy dal. – Íme az első: egy erdőalji sláger, kissé idejétmúlt, de szívhez szóló.” Akácfa, akácfa, sárga lombot hullató. Kezemre, kezemre mintha hullna sárga hó. Mintha hullna sárga hó, csakhogy el nem olvadó, járdaszélen, nagy kupacban színaranyként csillogó. Hogyha belegázolok, hogy zizeg és hogy ropog! Mit csinálsz te? – kérdik. Járok, járok sárga hóban, színaranyban térdig.*
Regina zokogni kezdett. Leült egy zöldséges ládára, és nem érdekelte, ki bámulja meg. Nem ismeri senki. Az erdőalji dal döbbentette rá, hogy itt sohasem lehet itthon. Szeretett volna kicsire, nagyon kicsire összehúzódni, mint hideg éjszakákon a paplanja alatt, férje melegében.
Éppen annyi pénze volt még, hogy kifizette a szobát, azután a repülőjegyet Erdőaljáig. A maradékból már arra se futotta, hogy egy kiflit vegyen.
Nem mert rögtön hazamenni, a városszéli templom felé vette az irányt, amerre Olajfa lakott egy régi házban. Becsöngetett. Olajfa a kerten át jött a kapu felé, hunyorogva nézte őt az esti szürkületben, azután meglepetten felkiáltott:
– Már haza is jöttél az utazásról? Nincs semmi bajod?
– Elhagytam a családomat, de visszajöttem.
Olajfa nem döbbent meg, ahogy Regina várta volna, hanem szomorúan bólintott:
– Sejtettem, hogy nem egyszerű utazásra indultál. Valami megváltozott benned, amióta azok az idegenek a városunkban jártak. Gyere, elalhatsz nálam, a tetőtérben, mielőtt hazamennél!
Regina a régi ház padlásterében, vastag, összeboruló gerendák alatt kapott fekhelyet. A kényelmetlen hálómatracon is jobban érezte magát, mint a motelszobában. Hallotta a szú percegését. Csönd volt, majdnem tökéletes csönd.
Másnap reggel a templomban beült a leghátsó padba az istentisztelet alatt. Nem figyelt arra, ami körülötte történik. Egyszer felnézett, és észrevette Olajfát, amint végigmegy a templomon: fehér haja fel-felvillant az oszlopok között, hosszú köntöse lobogott a lába körül, a szeme fürkészőn cikázott az emberek és gyertyák között. Minden lépésén érződött, hogy otthona ez a templom, mintha ide született volna, ismer minden zegzugot, kiszögellést, lehullott vakolatdarabot.
Reggeli után az asztalnál beszélgettek. Olajfa gondterhelt volt, de bizakodó is egyben.
– Haza kell menned és bocsánatot kell kérned a családodtól. Ki kell várnod, amíg a férjed képessé válik megbocsátani. Lehet, hogy sokáig kell várnod, lehet, hogy keveset. Nincs másféle visszaút.
– Félek, mindig a szememre hányja majd, hogy egyszer elhagytam őket.
– Ha valóban megbocsát, akkor többé nem fog vádolni. Máskülönben hazugság a megbocsátás, ezt ő is tudja jól. A férjed szeret téged, nem fog feletted ítélkezni. Az ítélkezés joga egyedül Istené – A férfi egy percig elgondolkozott, azután úgy folytatta, mintha nem is Reginához beszélne: – A jövőről nem sokat tudok, de a végítéletet magam előtt látom. Az a nap, az az óra mezítelenségünk fölmagasztalása lesz… Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.**
Sokáig hallgattak, közben Olajfa töprengve gyűrögette a szalvétát az asztalon.
– Megyek, fölkeresem a férjedet, megpróbálom felkészíteni a hazatérésedre.
– Nem, nem akarom, hogy helyettem beszélj vele. Én akarok elé állni egyedül.
– Rendben, de egy ideig még maradj itt, gondold át, mit fogsz mondani vagy tenni! Fordulj egy kicsit befelé, hallgass a belső hangokra! Sok függ az első találkozásotoktól. Éppen jön Viktória néni. Ő biztosan tud adni neked valamilyen segítséget, amíg itt vagy.
Apró termetű öregasszony jött be a konyhába, barna gombszemeivel úgy fürkészte Regina arcát, mintha nem először látná.
– Ő a madárka, aki kirepült, azután visszatért? – kérdezte Olajfát, de választ nem is várt. – Mehetünk! Van a számodra egy testhezálló feladatom.
Átballagtak a templomba, ahol néhány öreg néni takarított. Fölnéztek, amikor Regina belépett, azután tették tovább a dolguk. A néni az oltárasztalhoz lépett, amin tíz üvegváza sorakozott. Egyet a fény felé tartott.
– Nézd, milyen algás az aljuk: nem lehet rajtuk átlátni! Ha új emberré akarsz alakulni, kezdjed a virágvázák megtisztításával. Nézd, így kell csinálni!
Nedves rongyot tömködött a vázába, és apró kezeivel addig forgatta, amíg a rongy letörölte az üveg faláról a moszatot.
– Kefével persze könnyebb lenne, de nincs üvegmosó kefénk. A rongy is megteszi. Jegyezd meg: a mi legnagyobb fegyverünk a szeretet. Látszólag kiszolgáltatottá tesz a világgal szemben, valójában felvértez. Alázkodj meg, királynő! Mire a vázák újra tiszták lesznek, talán lesz erőd hazamenni.
Viktória néni odébb ment, egy darab szivaccsal törölgette a gyertyatartókat, és többé látszólag nem figyelt Reginára. Hallatszott, ahogy beszél magában:
– Hányféle szégyen és képzelt dicsőség hálójában evickélünk, pedig napra kellene teregetnünk mindazt, mi rejteni való… és milyen későn látjuk meg a világ örökös térdreroskadását!***
Kora délután lett, mire Amadea sorba rakta az oltárasztalon a fényesre törölgetett üvegvázákat. Elindult haza. Házuk elé érve a nyitott ablakon át kihallatszott a gyerekek vidám hangja. Szőlőág a konyhában volt, éppen lenyalogatta a fakanálról az ételt.
– Szia, sokára jöttél! Megfőztem a paprikáskrumplit úgy, ahogyan leírtad nekem. Egészen jól sikerült! A gyerekek már ebédeltek, gyere, egyél te is!
Amadea szeme könnyes lett, maga se tudta, miért. Leült az asztalhoz, és szedett a fazékból. A paprikáskrumpli valóban majdnem olyan finom volt, mintha ő főzte volna.
* Nemes Nagy Ágnes: Akácfa
** Pilinszky János: Mielőtt – részletek
***Pilinszky János: Milyen felemás – részletek