Amadea járkált a lakásban, teregette a mosott ruhákat. A gyerekei folyton követték egyik helyiségből a másikba, állandóan látni akarták, tapasztalni a jelenlétét. Boldog volt.
Tudta, hogy eltelik egy kis idő, és már csak a kisebbik követi szobáról szobára. Azután már ő sem. A következő ősztől Szőlőfürt óvodába járt. Nehezen barátkozott meg a gyerekekkel, szívesebben maradt volna otthon, az ő biztonságos, kicsi világában. Amadea tudta, hogy Szőlőfürtnek meg kell ismerkednie mindazzal, ami kívül van a családon, mégis megrendülten élte át, hogy ki kell engednie őt a szemsugarából. Az első gyermeke megtette az első lépést az eltávolodás irányába. És a sor vele csak kezdődik. Egyszer majd mindegyiküket el kell engednie magától teljesen. Lesz elég ereje hozzá?
Nagyasszony még élt, amikor Amadea említette neki, hogy szeretnének harmadik gyermeket. Az öregasszony haragosan elkerekítette a szemeit és szinte fújtatva tiltakozott:
– Harmadik gyerek?! Micsoda bolondság ez?
Amadea persze nem is várt másféle reagálást nagyanyjától. Ugyanilyen dühös volt, amikor a második érkezéséről beszéltek neki. Szíve szerint már az elsőnél is tiltakozott volna, ha nem tart a többiek rosszallásától. Nagyasszony bizonyos értelemben keményebb volt, mint az az emberi környezet, ami Amadeát és Szőlőágat körülvette. Pedig a társadalmi megítélés se volt éppen kíméletes: az egy gyermeket a férfi és nő gyerek utáni vágya természetes kiélésének tekintette; a két gyereket elnézéssel fogadta, mint ennek a vágynak az eltúlzását. Harmadik gyereket viszont már csak felelőtlen bolondok vállaltak a társadalmi ítélet szerint. Nem volt rá mentség, nem kísérte megértés.
Nagyasszony és Barna Királynő tiltakozása nyomasztotta Amadeát. Ráadásul Barna Királynőt rossz előérzetek gyötörték a lányával kapcsolatban, és ezeket nem is titkolta. Amadea tudta, hogy a gyermek elfogadtatásáért meg kell küzdenie a családjával, mégis örült volna, ha aggodalom helyett bíztatást kap. De hát így is jó. A harmadiknak meg kell születnie, mert nélküle nem teljes a közösség, amit elképzelt. Egész életében hiányozna, ha lemondana róla. Nem tudná elaltatni a lelkiismeretét, ha mondvacsinált okok miatt nem vállalkozna rá.
Liliom a nyár második felében fogant. Egészen kicsi magzat volt még, amikor Amadea álmában már találkozott vele: nem a külsejét, hanem a lényét látta, amíg beszélgettek egymással. Ez volt a legkiegyensúlyozottabb terhessége. Tisztában volt vele, be kell osztania az erejét, hogy a nagyobbaknak is jusson, ugyanakkor a legkisebb nyugodtan fejlődhessen benne. Már ismerte önmagát, tudta, hogy délutánonként pihennie kell, amikor Szőlőfürt és Csillagocska is alszanak, nehogy estére túlságosan kimerüljön. Csak így őrizheti meg testi-lelki erejét a szülésig.
A terhessége második felében alig-alig mozdult ki otthonról. Szőlőág időnként bíztatta, de ő elhárította a kikapcsolódási lehetőségeket. Nem érezte az otthonlétet kényszerű bezártságnak: befelé fordult, befelé építkezett. Most ennek volt itt az ideje.
A közeli orvosi rendelőbe havonta el kellett mennie. Ilyenkor sokat várakozott, amíg sorra került, volt ideje szemügyre venni a kisebb-nagyobb hasú kismamákat. Egyszer fölfigyelt egy különös nőre. Gumicsizmát és dzsekit viselt, a terhesség még alig látszott rajta. Az arca értelmi fogyatékosságról árulkodott, nagy hangon szóba elegyedett bárkivel, aki a közelébe került, amikor pedig mindenki odébb húzódott tőle, csak beszélt, beszélt a semminek.
– Szörnyű, hogy ilyen megtörténhetett velem! Huszonkilenc éves vagyok, gyógyszereket kell szednem, olyan beteg vagyok, mondta az orvos, hogy abba kéne hagynom a gyerek miatt, de nem lehet, biztosan összeesnék, ha én csak úgy abbahagynám a gyógyszereket, ez az egész olyan szörnyű, a párom meg munkanélküli, nem is alszik itthon, most is kint van a pályaudvaron, én az anyámmal lakom, hát most mondják meg, mit csináljak, én mostanáig azt se tudtam, hogyan lesz a gyerek, eszembe se jutott, hogy nekem is lehet gyerekem, nevelni se tudnám, gondoltam rá, hogy elvetetem, de az anyám utánam jött az abortuszra, azt mondta, kell nekünk ez a gyerek, majd kapunk érte pénzt, én meg felnevelem, ne legyen rá gondod, de hát hogyan tudná az én anyám fölnevelni, amikor engem se tudott rendesen, most mondják meg!
Hirtelen abbahagyta a szóáradatot, és a szatyrából előszedett egy bőrkötésű noteszt, egy fényes tollat, és nagy figyelemmel írni kezdett. Amadea figyelte a toll mozgását, a kalligrafikus íveket, és arra gondolt, így csak gyönyörűen író emberek mozgatják a tollat. A szellemi fogyatékos arc olyan mély figyelemmel hajolt a lapok fölé, mintha bölcs gondolatokat jegyezne le, hogy amíg hazaér, ne merüljenek feledésbe.
Összecsukta a jegyzetfüzetét, folytatta monológját az életéről, azután visszatért a feljegyzéseihez. Amadea úgy helyezkedett, hogy belelásson a noteszba. Torokszorító volt, amit megpillantott: apró, egymásba kulcsolódó karikák rendezett sorait. A hároméves Csillagocska utánozta így a felnőttek írását.
Még sokáig hallgatták a lányt. Amadea megpróbált valami vigasztalót mondani neki: szülje csak meg a gyereket, azután majd állami gondozásba veszik, vagy örökbe fogadják – de érezte, hogy hamis a vigasztaló szándék, hiszen szinte látta, hogy az a kisgyerek odabenn az életben maradásáért kapálódzik, a gyógyszerek lebomló mérgei és még ki tudja, mennyi gyilkos csapda ellen küzd, és ha egyszer kikerül a napvilágra – ha kikerül – mennyi esélye lesz ennyi sebtől vérezve életben maradni?
Ahogy hazafelé ballagott a téli hidegben, leszórta magáról a rendelői nyomasztó élményeket, már csak az egymásba kapcsolódó karikák látványát vitte magával, azok még sokáig kísértették.