Boldogsága ellenére néha megmagyarázhatatlan pesszimizmus is a hatalmába kerítette ideig-óráig. Ilyenkor ellenségnek érezte a világot. Félni kezdett a jövőtől, elképzelt szenvedésektől.
Érezte, ahogy a tudata fölé sötét árnyék vetül, amitől tovább nőtt a szorongása, végül már nem mert szabadon maga köré tekinteni. Járj óvatosan, járj óvatosan, vigyázz, mit mondasz: mert immár a Szétválasztók itt settenkednek, a Megosztók a nyakunkon vannak, nyomon követik minden lélegzetünket, figyelik minden lépésünket, nagy szárnyukat ziháló arcunkba csapják.*
Szőlőfürt és Csillag megbetegedtek, éjszakánként felsírtak, kínzó köhögés tört rájuk. Amadea fáradtan égő szemekkel támolygott egyik ágytól a másikig, figyelte, kapnak-e levegőt. Néhány napos látszat-javulás után Szőlőfürt visszaesett, és fel kellett vennie a harcot makacs lázával. Akkorra már Amadea is beteg volt, lüktetett a homloka, fájdalom nyilallt a torkába, miközben ült a kisfia ágya mellett, és cserélgette tiltakozó testén a vizes borogatást. Először élte át azt a gyötrelmes tehetetlenséget, hogy ápolnia kell a gyerekeit, miközben ő maga is ápolásra szorulna. Szőlőág pedig nem maradhatott velük otthon, dolgoznia kellett. Lassan mégis túljutottak ezen a nehéz időszakon, és kicsit összeszedték magukat. Amadea meglepve tapasztalta, hogy egy reggelen újra kitisztult körülötte a világ, fáradt testével és lelkével újra körbe mert nézni, és megérezte magán Isten együtt érző mosolyát. Sokkal fogékonyabbá vált a szenvedés miértjének megértésére, mint korábban. Sejtette már, hogy az ember nem boldogságra hivatott, hanem szeretetre. A szeretethez pedig – akár ő szeret valakit, akár őt szereti valaki – hozzá tartozik a szenvedés. Ezt hozta harmincegyedik évének a tele.
Próbára kellene tenni önmagát: tud-e még lelkesedni, rajongani? Nyelvtanára iránti lelkesedésből készítene-e műfordítást szőkeföldi versről? Várakozna-e két-három órát Aranyvessző háza előtt, lesve az érkező buszokat, hogy találkozzon vele? Gyalogolna-e a szomszéd településhez vezető országút szélén kalapáló szívvel, szökellő léptekkel, ha ott lakna Szőlőág, a szerelme? Válogatna-e még az őszi virágok között a virágpiacon, hogy megtalálja a legszebbet Fehérhomlokú köszöntéséhez?
Igen, csak nincs ideje. De ha volna?
Lehasznált lélek, elhordott lélek, mit lehetne még belőled kicsiholni? Jaj neked, ha újra olyan élethelyzetbe kerülsz, hogy próbára kell tenned önmagad! Mégis ez az egyetlen esélyed. Ne hagyd, hogy meghalj, mielőtt meghalnál!
A tálból kikapargatta a reggeliről megmaradt vajkrémet, és kenyérre kenve megette. Utána elmosogatta az edényeket, és összepakolt a szobában. Szőlőág elvitte sétálni Fürtöcskét és Csillagot, így Amadea egyedül maradt a legkisebbel. Liliom az ágyában aludt. Leült mellé, és Istenről gondolkodott. Ki ő valójában? A személlyé vált szeretet, a szeretetté vált személy, akiben a feloldódás olyan, mint a gyermek odabújása a szülő testmelegéhez. Akinek óvó tekintete rajta, még ha el is tolja magától: na, állj már meg a saját lábadon, hiszen elég erőt kaptál tőlem! A lélekvándorlás nem érdekelte – mit számít egy emberöltő vagy száz emberöltő különbsége Isten szemében? Ő minden erejét, tehetségét beleadva végig akarja rohanni az útját, hogy tiszta lelkiismerettel Isten szemébe nézzen: Magadhoz vonzottál, eljöttem, ezt hoztam!
A nyitott ablakon beszűrődött a szomszéd gyerekek bíztató kiabálása a hinta körül: hó-rukk, hó-rukk, hó-rukk!
Igen, tovább kell haladnia. Lelke katedrálisa jórészt felépült: elkészült a hosszház, állnak a támpillérekkel megerősített falak.
– Szép teljesítmény, elkészültél! Büszke vagyok rád! – mondaná elismerően Kristóf.
– Nem elég, kell a torony, anélkül értelmetlen az egész épület! – mondta Olajfa, és igaza volt.
Amadea fájdalmasan gondolt arra, hogy se Flórával, se Aranyvesszővel nem oszthatja meg ezeket az élményeit, mert ők még nem érzik át a katedrális építésének a fontosságát. Vajon eljön-e az idő, amikor átélik azt az Isten-élményt, amit ő? Amikor sziporkáznak majd a fények a városszéli templomban. A családjával az első padban ül, hogy a gyerekek láthassák az oltárt. Szőlőág csitítgatja a jókedvű Liliomot. Amadea nagyon boldog, mert az érkező emberek között egyre több ismerőst fedez föl: Flóra, Aranyvessző, Fehérhomlokú, Eleni. Eleni rámosolyog. Azután belép Bereniké, Kristóf, Nagyasszony, Barna Király, és jönnek még többen. Leülnek a padokba, vagy csak félénken megállnak egy oszlop mellett, a félhomályban. Amadea rádöbben: ezért élt. „És végül élni derültem, láng, pőre láng, a szerte határtalan űrben mutatom valódi hazánk”** – zeng mindenünnen. Őket akarta maga mellé, az Isten közelébe hívni, hogy együtt mondhassák: Jó veled! Hát eljöttek.
Amikor kilép a templom kapuja elé, már sokan várakoznak odakint. Boldogan látja, hogy Barna Királynő is ott van. Az aranyruhás nők és a fehérruhás férfiak felsorakoznak egymás mögött, és mind az Érkező felé fordulnak. Anyjával együtt beáll közéjük a sorba, és együtt néznek arra, amerről közeledik a Gondoskodó Atya, az Áldozatos Fiú, a Világ Szerelmese.
Az ablakon kipillantva észrevette, hogy a nagy szélvész leverte a házuk előtti fákról a szelídgesztenyéket. Szinte beborították a járdát. Szedegetni kezdte, de a két marka hamar megtelt, így a zsebeibe is tömködött annyit, amennyi belefért. A konyhában megmosta, héjukat bevagdosta, és a forró tűzhelyre rakosgatta a gesztenyéket. Nemsokára kellemes gesztenyeillat töltötte be a lakást. Amikor megsültek, megpróbálta lehúzni a héjukat. Nem volt könnyű munka, lassan haladt. Bosszúsan félretolta a tálat, és az ablakhoz lépett, elgondolkodott. Érdemes ennyit vesződni? Végighúzta a kezét az ablakpárkányon, azután elmorzsolta az ujjai hegyére tapadt porszemeket. Visszaült az asztalhoz. Mire Szőlőág és a gyerekek hazaérkeztek, a meghámozott gesztenyék ott sorakoztak a tálban. Örömteli kiabálással vették körül, és pillanatok alatt megették mindet. Amadea összesöpörgette ujjával a morzsákat a tányér alján. Mégiscsak megérte.
* D. H. Lawrence: Járj óvatosan – részlet
** Weöres Sándor: Ének a határtalanról – részlet
(Vége)