A bűn mint betegség?
A bűn legmélyebb paradoxona, hogy az ember egyszerre felelős érte, és egyszerre nem. Teljes mértékben felelős a rombolásért, amit magának és másoknak okozott, mégis, a bűn egyszersmind egy rajta kívül álló, rajta elhatalmasodó, nála erősebb hatalom. Pont olyan, mint egy betegség.
Hosszú évek óta töprengek a bűnről, az Ige fényében, a saját életem és nyomorúságom tükrében, a világ állapotát és mások nyomorúságait szemlélve. Egyre erősebb az a meggyőződésem, hogy gyülekezeteinkben, hitéletünkben a bűnnek egy rendkívül redukált és ezzel együtt gyakran életidegen, sőt, lelkileg elviselhetetlen szemlélete uralkodik.
Sokan még maguknak sem merik bevallani, hogy az eredendő bűn tanításával nemigen tudnak mit kezdeni. Nagyon sokan megkérdőjelezik magukban. És hát valóban, az a gondolat, hogy nemzedékről nemzedékre örököljük a bűnt, visszamenőleg egészen az ősszülőkig, majd pedig Isten ezt számon kéri rajtunk, elég nehezen védhető. Miért bűnhődjek olyasvalamiért, amit nem is én követtem el? Miért bűnhődjek azért, mert örököltem egy hajlamot, és hiába akarok jót cselekedni, a bűn uralkodik rajtam (Róm 7)?
Bár a Szentírásban nem egy és nem kettő igen gazdag és árnyalt metafora (kép, szimbólum) érzékelteti a bűn valóságát, mi általában csak a jogi metafora értelmében gondolunk a bűnösségre. Vétket követek el, és Isten igazságossága értelmében a vétekért büntetés jár. A véteknek és az úgynevezett büntetésnek nincsen szerves kapcsolata egymással. Egy mindennapi példával élve: ha a szülő figyelmezteti a gyermekét, hogy amennyiben a mobiltelefonját nem veszi ki a nadrágja zsebéből, amikor a ruhát a szennyestartóba teszi, akkor könnyen előfordul, hogy a mobil a nadrággal együtt a mosógépbe kerül. Ha pedig tönkremegy, új mobilt nem kap. A valóság természetéből adódóan a gyermeknek viselnie kell tettének következményét. Figyelmetlensége miatt kialakul egy állapot, ami miatt szenved. Ha viszont a szülő azt mondja: fiam, hanyag voltál, így aztán fél napig a sarokban kell térdepelned, ez büntetés, méghozzá elég önkényes. A szülő egyszerűen kiszabta és kész. Úgy tűnik, a bűn valóságát jobban érzékelteti az első eset, de még az sem megfelelőképpen. Mert a mobiltelefonos példában tényleg teljes mértékben a gyerek volt a hibás. Ha viszont megbetegszik az a gyerek, azért már nem ő, vagy nem kizárólag ő hibás. Főleg ha örökletes betegségről van szó. Márpedig a Szentírásnak egyik leggyakoribb, Jézus által szinte a leggyakrabban használt metaforája a bűnre éppen a betegség.
Senki nem gondol arra, hogy a beteg embert megbüntesse a betegsége miatt. Szenved ő a saját állapotától eleget. Továbbá nem elég az sem, ha jogi értelemben „felmenti” valaki őt a betegsége alól. Az sem elég, ha valaki „megbocsát” a beteg embernek, sőt, kissé abszurdnak hangzik. Pedig Jézus nagyon bölcsen keveri ezt a két képet, amikor például első felszabadító szava, melyet a béna emberhez intéz, az, hogy „megbocsáttattak a te bűneid”. Itt már megjelenik a bűnnek az a legmélyebb paradoxona, hogy az ember egyszerre felelős érte, és egyszerre nem. Teljes mértékben felelős a rombolásért, amit magának és másoknak okozott, mégis, a bűn egyszersmind egy rajta kívül álló, rajta elhatalmasodó, nála erősebb hatalom. Pont olyan, mint egy betegség. Könnyebben megérthetjük ezt a paradoxont, ha a szenvedélybetegségekre gondolunk. Mindenki tudja, hogy az alkoholbeteg ki van szolgáltatva szenvedélyének. Ezért is hívjuk „betegnek”. Elvesztette szabadságát, nem ő „dönt” arról, hogy lehajtja-e a következő poharat, majd az azután következőt. Ilyen értelemben beteg, és „nem tehet róla”. Ugyanakkor abban is egyetértünk, hogy az iszákosság bűn. Bűn, amikor egy részeges anya tönkreteszi gyermekei életét.
Aztán lehet ezt a paradoxont még tovább hajtani. A szorongás, a depresszió például nagyon hasonlóan viselkedik az alkoholizmushoz. Ugyanúgy a hatalmába keríti az embert, ugyanúgy tönkreteheti a családi életét, ugyanúgy rombolhat másokat. Ugyanúgy nincs felette uralmunk. Mégsem mondanánk a szorongásra vagy a stresszre, hogy bűn. Pedig ebben a tág értelemben bizony az. Mert bűn és betegség egy. Igazából nem értjük, hogy lehet ez, de számomra ettől a leginkább valóságszagú a kereszténység. Túl van a logikán, éppen ezért az életről szól. Emberi életünkről, erről a világról, erről a rettentő bonyolult, szövevényes struktúráról, ami az ember, az emberi társadalom, az emberi lélek. Amit át- meg átjár az a sötét valóság, amit a Biblia nevez lázadásnak, nevez tisztátalanságnak, nevez fertőző betegségnek. Mind részei vagyunk, mind sebződtünk, sérültünk, majd pedig szinte önmagunk ellenében továbbadjuk e sebeket. A bűn átélése inkább ennek a komplex és gyötrő sötétségnek az átélése, az, hogy része vagyok egy szörnyű romboló sötét folyamatnak, amelyben elsősorban én sebződtem, de akaratom ellenére magam is sebeztem és romboltam. Nem baj, ha a bánat könnyeivel elsiratom magam olyan értelemben is, hogy engem is bizony bántottak. Sokan annyira igyekeznek önmagukat elítélni, hogy szinte lelki erőszakot tesznek önmagukon. Pedig egy nagyon sérült ember esetében nem biztos hogy bölcs ilyet elvárni, sőt, a gyógyulása ellenében hathat.
Jézus ezt pontosan tudta. A házasságtörő asszonynak azt mondta: „Én sem ítéllek el, menj és többé ne vétkezzél!” Valójában Jézus itt teljes mértékben gyógyító, terapeutikus hozzáállást tanúsít. Az elfogadó szeretet felszabadító hatására ez az asszony bizonyára gyógyulni kezdett: a „ne vétkezzél” felszólítás kegyetlen és értelmetlen lett volna, ha az nem egy gyógyító folyamat részeként hangzott volna el. A samáriai asszony esetében pedig szinte egyáltalán nincsen az általunk ismert vagy elvárt értelemben hivatkozás a bűnre. Amikor Jézus megjegyzi, hogy „öt férjed volt”, éppenséggel arra is gondolhatunk, hogy itt egy sorozatos sógorházasság súlyos lelki sérültjével állt szemben az Úr, és tudta, hogy gyógyító, élő vízre, nem feltétlenül „bűnbánatra” van szüksége. Bár csak egyházainkban jobban figyelnénk szelíd, figyelmes, mérhetetlenül bölcs és szerető Urunkra!
Tóth Sára
Forrás: Parókia
Kapcsolódó cikkeinkből:
Tweet