A felszabadítás színháza – Vidnyánszkyról
Vidnyánszky igazi kelet-európai alkotó. Kijevi tanulmányok, orosz-ukrán színházi hagyományok, kelet-európai sikerek, keleti rendező barátok. Nagyon nem magyarországi, nagyon nem pesti, nagyon nem sznob. Ráadásul küldetése van. Kell-e ennél több, hogy idegen legyen a hazai színházi céh számára? De vajon idegen marad-e a nézőknek?
Valami más
2004 elején láttam a Bánk bánt a Nemzetiben. Nemcsak a szünetben, de már az első felvonás alatt is mentek ki a nézőtérről, ami szinte példátlan tiltakozásnak számít az igen türelmes fővárosi nézők esetében.
Amikor gyerekeink belenőttek egyik kedvenc fesztiválunkba, a nyírbátori Szárnyas Sárkány Hetébe, 2006-ben és 2007-ben is megnézhettük a beregszásziak egy-egy előadását, a Tótékat és a Liliomfit. A Báthory Múzeum kivilágított udvarán valódi színházat láttunk. Addigra már többször is áléltem, hogy a legjobb darabokat nem kőszínházban lehet látni (Schilling, Pintér, szkénés élmények), így nem csodálkoztam, hogy a nyírségi éjszakában ér újra inspiráló színházi élmény.
Már a Bánk bánt látva is teljesen nyilvánvaló volt, hogy itt nem a szokásos magyar színházi hagyomány folytatódik. Vidnyánszky sokszor hangsúlyozza, hogy a magyar színpadon a német színház a divatos – bizonyára igaza van. Amit ebből a néző lát: távolságtartó, hideg, meglehetősen narcisztikus előadások – még a jók is –, amelyeket az obligát pesszimizmus avat „művészivé”. Természetesen vannak kivételek, például a nagyformátumú színészegyéniségekre építő előadások, amilyen mondjuk a Macskajáték volt az Örkényben. Molnár Piroska, Pogány Judit, Kerekes Ilona nem igazán tudják elrontani, ha kapnak némi teret a játékra.
Nemzeti? Konzervatív? Keresztény?
Vidnyánszky igazi kelet-európai alkotó. Kijevi tanulmányok, orosz-ukrán színházi hagyományok, kelet-európai sikerek, keleti rendező barátok. Nagyon nem magyarországi, nagyon nem pesti, nagyon nem sznob. Ráadásul küldetése van. Kell-e ennél több, hogy idegen legyen a hazai színházi céh számára? De vajon idegen marad-e a nézőknek?
Amikor a Nemzeti igazgatója lett, biztos voltam benne, hogy sokan, akik csak olvastak róla, és hallják nyilatkozatait, hogy nemzeti, keresztény, konzervatív, költői színházat akar csinálni hősökkel, nagy érzelmekkel, modern, mai módon – de nem látták még egy előadását sem, mást várnak tőle, mint amit adni fog. Legyenek akár liberálisok, akár konzervatívok.
Vidnyánszky ugyanis nem abban az avíttas értelemben nemzeti, keresztény és konzervatív, ahogy manapság azt sajnos még sokan elképzelik. Színháza mindent újraértelmez. Ahogy tette azt a Bánk bánban is. Nem fogja elkényeztetni, elszórakoztatni a nézőit ismert színpadi közhelyekkel.
Színháza a mozgásé. Előadásai hihetetlenül dinamikusak. Szinte mindig több dologra irányítja figyelmünket a színpadon. Nemcsak egy szereplő van a középpontban egyszerre, és a nézőtől is függ, hogy éppen ki köti le a figyelmét. Aki a hagyományos pesti színházhoz szokott, és nem találja mindebben a mégis megvalósuló rendet, érezheti azt is, hogy káosz, összevisszaság, amit lát. Nem csoda, hogy ez az egyik leggyakoribb kritika ellene.
A magyar néző hozzászokott a kifogástalan szövegmondáshoz, némi mozgással, megnyugtató, könnyen követhető és értelmezhető hangsúlyokkal. Ezt Vidnyánszkynál nem mindig találja meg. Nála a színészek megkapják a jogot és a lehetőséget arra, hogy játsszanak, hogy élhessenek a színpadon. A színész sokkal inkább médium, aki nem egyszerűen csak beszél és mozog, hanem teljes emberi valójában jelen van. És amit közvetít, az nem az író, a rendező, a közönség elvárt értelmezése, „mondanivalója”, hanem ennél sokkal több. Mi nézők nem egyszerűen jól szórakozunk, hanem a színész jelenlétével, a zenével, a fényekkel, a szöveggel a szemünk előtt valósul meg valami: a teremtés részesei lehetünk. Az emlékezetes Bánk bánban például ezért lehetett hiteles László Zsolt annak ellenére is, hogy akkor még a szövegmondása, dikciója nagyon is kifogásolható volt. Erőteljes színpadi jelenléte feledtette ezt a hiányosságot.
Vidnyánszky színháza a botrányig naturalista. A Karnyónéban Szűcs Nelli (Karnyóné) mellét csaknem láthatóan szopja a fiát játszó Trill Zsolt (Samu), és a szájából tej folyik ki – keresztény konzervatív legyen a talpán, aki ezen nevetni tud – pedig miért is ne? Volt-e olyan, hogy ez a fajta vaskos helyzetkomikum hiányzott a komédiázásból?
Vidnyánszky színháza nem prűd. Káromkodás, trágárság, meztelenség van itt is, de ez nem zavarja a nézőt, mert nem öncélú, nem önimádó. Mindig csak akkor káromkodnak-trágárkodnak-meztelenkednek, ha annak valóban helye van a darabban. A Vitéz lélekben például csak a pátosz oldásaként látunk néhány komikus jelenetet, a Karnyónéban pedig mindez a cselekmény szerves része: a vásári bohózat mindig is operált a nevettetésnek ezekkel a lehetőségeivel.
“Én vagyok az, aki nem jó…”
A művészethez hozzátartozik a katarzis. A színház különösen alkalmas arra, hogy a nézőnek ebben az élményben legyen része. Élő emberek játszanak itt és most, az előadás részévé válik minden esetleges mozdulat, baki, rögtönzés, kiszólás, a színészek testi-lelki állapota, akár a világosító hangulata. Közvetlenség és megismételhetetlenség, egyszeriség, múlékonyság. Ha végigkacagtuk vagy végigsírtuk az előadást, utána mégis ott a hiányérzet: vége. A kérdés az, hogyan megyünk tovább, mi lesz velünk „az” után. Úgy megyünk-e ki a színházból, mint akit összetörtek és úgy hagytak, vagy úgy, hogy bár összetörtek, de aztán mégis újra a helyére kerül minden kívül-belül. Vidnyánszky rendezéseiben számomra az a különösen szép, hogy még soha nem maradtam magamra az előadásával. Mindig annyi testi-lelki energiát kaptam belőle, hogy azt éreztem, a világ teljes. Ha a szereplők a legmegalázottabb helyzetben is vannak, vagy abba kerülnek a darab során, az előadás végére akkor is visszakapják a méltóságukat. Ahogy például a Karnyónéban a bolond fiút, Samut játszó Trill Zsolt egyetlen pillanat alatt képes átvinni bennünket egy akár ripacsnak is mondható poénból a drámai mélységig: én is ember vagyok, nem látod? – azzal, hogy elkezdi énekelni az „Én vagyok az, aki nem jó” kezdetű népdalt. És az embernek valójában egyetlen dolog adhatja meg a méltóságát: az, ha szeretik. Vidnyánszky pedig láthatólag szereti a szöveget, az írót, a színészt, a látványt, a nézőt és az életet. Képes és akar is szeretni. Nem mondja azt, hogy nem érdemes. És ezzel felszabadít az életre.
Az új felállású Nemzeti óriási lehetőség számunkra, hogy megértsük: ami konzervatív, az nem maradi; amiben szeretet van, az nem csöpögős; ami optimista, az nem bugyuta; ami formabontó, az nem önmagáért és az alkotó dicsőségéért való.
Sok-sok fiatalt kívánok Vidnyánszkynak és a csapatának a Nemzetibe, hogy mindezt maguk is megtapasztalják, és így egy új, sokkal szabadabb, sokszínűbb és felszabadítóbb színházi világ alakuljon ki, teremtődjön meg nálunk!
Kóczián Mária
Nyitókép. Második kép. Harmadik kép.
Kapcsolódó cikkeinkből:
Romeók és Júliák – Őszinte leszel vagy bátor?
Pornó – Visky András darabja a Nemzetiben
Tweet