Talita

Keresztény női magazin

A gyászolók, akik élni tanítottak

csecsemő 1965
Amikor megszülettem, 47 évvel az első, 20 évvel a második világháború, 9 évvel ’56 után, a családom tagjai sokféle gyászban voltak.

Novemberben születtem, a halottak hónapjában, és ahogy feltárult előttem családom története, ezt mindig nagyon helyénvalónak találtam, sőt, már egészen kicsi gyerekként átéltem ennek tragikus pátoszát.

Születésem előtt néhány hónappal halt meg anyai dédnagyanyám, Galambos Mária, akit anyukám nagyon szeretett. Így lettem én Tímea helyett Mária. Az élet (a halál?) győzött Jókai Az aranyemberének filmadaptációja fölött. Hiába volt annyira szép és hiteles Béres Ilona Tímeaként, anyukám úgy gondolta, ha már több generáció óta a Mária név öröklődik a családban, legyek én is Mária.

Galambos Mária dédnagyanyám húszegynéhány éves volt, amikor megözvegyült. Fess, kackiás bajszú dédnagyapám, Székely István 25 évesen maradt az olasz fronton. Galambos Mária egyedül maradt két pici gyermekével, Istvánnal és Máriával. Később a nyáregyházi tanyán „vadházasságban” élt egy cipésszel, a hadirokkant Rocsek „nagypapával” – ahogy anyukám nevezte.

Gyászolt tehát anyukám: nagymamájával azt az embert temette el, akihez gyerekkora legszebb emlékei kötődtek.

Többszörös gyászban volt apai nagyanyám is, Szauer Katalin, a fejkendős, sokszoknyás néni. 43 éves volt, amikor nagyapám hadifogolyként meghalt Kelet-Ukrajnában, a Szumi fogolytábor munkaterületén. Követ fejtettek, s egy robbantás során baleset történt 1947 februárjában. Kóczián János megsérült, kórházba került, ahol meghalt. Nagyanyámat erről hivatalosan soha nem értesítették. Nagyapám egy fogolytársa hozta a hírt – egy év múlva, amikor szabadult. Nagyanyám hat gyerekkel maradt magára, igaz, egyik nagynéném már férjnél volt. De ott voltak a kicsik, apám és a bátyja, József, 10 és 13 évesek voltak 1948-ban, amikor nagyapám halála kiderült. Apám 1944-ben látta utoljára az apját, amikor 6 éves volt. Egy dologra emlékszik vele kapcsolatban: nagyapám egy padláson belerakja egy kosárba és a vállára véve viszi…

De gyászolt nagyanyám József és János fia miatt is. József sorkatona volt 1956-ban, s amikor az esztergomi tüzéreket a városba vezényelték, október 24-én a Nyugatinál lövés érte a tank tetején ülő 21 éves fiút. Halála előtt nem sokkal levelet írt nagyanyámnak, amelyben biztatja a családot, hogy vágják le nyugodtan a disznót, mert ő úgysem tudja, mikor mehet haza… József holtteste eltűnt, nagyanyám és a testvérei egészen 1957 augusztusáig keresték, amikor végül előkerült: a rajta lévő fehér pulóver alapján tudták azonosítani, amit nagyanyám utolsó eltávozásakor adott neki. A holttest azonosításánál az akkor 18 éves apukám is jelen volt.

Katalin nagyanyámat újabb gyász érte 1961-ben, amikor legidősebb fia, János megbetegedett, hasi panaszai voltak, kórházba is került, ahol hamarosan meghalt. Máig titok, hogy pontosan mi miatt. Felesége, Annus és két kislánya maradt hátra, Mária és Éva.

Édesapja és két testvére halálát apukám sem kívülállóként élte meg. Máig ott van benne az árva gyerek, aki – saját bevallása szerint – mindenkinek nekiment kisgyerekként, akinek élt az apja…

És mégis, ha visszagondolok arra a pillanatra, amikor ezek közé a gyászoló emberek közé megszülettem, nem a komorság, nem a sötétség, nem a halál az, ami meghatározó élményem. Sorolhatnám tovább azt a sok-sok szerencsétlenséget és tragédiát, ami még hátra volt tágabb családomban a ’70-’80-as években, de akkor sem a negativitás volt az, ami az életünket vezette. Egészen hihetetlen, már-már abszurd módon mind nagyanyámban, mind szüleimben mindig benne volt a boldogulás vágya, az élet öröme. Ahogy apám megeszik egy szelet süteményt, ahogy anyám pszichés betegsége ellenére igyekszik felszínen maradni, ahogy nagyanyám magát adta nekem akár egy sétával, akár egy a számomra elkészített kedvenc étellel, akár puszta jelenlétével, abból sugárzott az élet.

Tőlük tanultam élni, ők vezettek az első lépéseknél – sokszor egymással vitázva, veszekedve, mégis minden cselekedetükkel és leplezetlen őszinteségükkel a javamat szolgálták. A mi családunkban nem volt elhallgatva semmi, sem halál, sem betegség, sem szenvedés, sem hűtlenség, sem szeretetlenség, sem pénzügyek, sem alkohol, sem szerencsétlenség, sem – az élet.

Nagyanyám végül tragikus módon kapitulált, még számos nagyon szomorú esemény, betegség, baleset után öngyilkos lett – 76 évesen. 14 éves voltam akkor, és egyáltalán nem értettem, mi történt, talán nem is akartam érteni. Jó néhány évre volt szükségem ahhoz, hogy újra az élet felé tudjak fordulni, és az a mama legyen előttem, akivel végeláthatatlan, bensőséges sétákat tettem Rákospalota kertvárosában.

És most meg vagyok győződve róla, hogy nagyanyám a legjobb helyen van, nem lehet máshol.

Megbeszélték ezt ők a Jóistennel…

 

Kóczián Mária

 

A fotó illusztráció.

Kapcsolódó írásainkból:

Nyanyuka, a nagyanyám

Matriarchátusban nőttem fel

Nagymamám, az abszolút nő

Nagyanyám főztje

Első szerelem – Laci


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162