Talita

A „jó pápa” meglepetés-zsinata

Ötven éve nyitotta meg a II. Vatikáni Zsinatot XXIII. János pápa, aki hangsúlyozta: nem a dogmatikai, hanem elsősorban a gyakorlati kérdésekről kell szólnia a tanácskozásoknak.  „Nem azért vagyunk itt a földön, hogy egy múzeumot őrizzünk, hanem hogy életteli és dicsőséges jövő elé néző virágoskertet műveljünk.”

Amikor 1958-ban XII. Piusz pápa meghalt, a bíborosok egy olyan jelöltet kerestek, akiben Piusznál kevésbé erős, autoriter vezetőt remélhettek. Átmeneti pápát akartak, tehát a jelöltek bőven hetven felett voltak. Végül a velencei pátriárkára, Roncalli bíborosra esett a választásuk, aki XXIII. János néven lépett a pápai trónra. A 13 gyerekes parasztcsaládból származó főpap sokáig a pápai állam diplomatájaként dolgozott. Híres volt közvetlen, kedves természetéről, és kiváló lelkipásztori képességeiről.

Bár a XX. század világias szelleme, a II. világháború, a kommunizmus és fasizmus embertelen eszméi és megvalósulása az egyházat is megrengették, a zsinatra nem számított senki. Bár voltak újító teológiai törekvések, de nem voltak nagyobb problémák, hitbeli tévtanok az egyházban, ezért a frissen megválasztott pápa 1959-es bejelentése meglepetésként érte a főpapokat is. Ő maga a „zsinat ajándékáról” beszélt, és hangsúlyozta, nem a dogmatikai kérdésekre kell koncentrálni, hanem a gyakorlatiakra: mi a szerepe az egyháznak a modern világban? Ezért is nevezte többször az eseményt „lelkipásztori zsinat”-nak.

„Nem azért vagyunk itt a földön, hogy egy múzeumot őrizzünk, hanem hogy egy életteli és dicsőséges jövő elé néző virágoskertet műveljünk.” A lelkipásztori zsinat célja: „megvilágítani a lelkiismeretet, nem összezavarni vagy kényszeríteni; gyógyítani testvéreinket, nem terrorizálni.”(XXIII. János)

A tanácskozások 1962-65 között zajlottak négy ülésszakban. Miután XXIII. János 1963-ban, az első ülésszak végén meghalt, a zsinat befejezése a következő pápára, VI. Pálra maradt. Utóbbinak meg kellett találnia a kompromisszumokat, a konszenzust a tanácskozások két, egymással szemben álló csoportjának álláspontjai között: a haladók/progresszívek és a konzervatívok/tradicionalisták között. Erre alkalmas is volt, hiszen „mérsékelten haladó”-nak tekintették.

Összességében a haladók álláspontja érvényesült, ha a zsinat utáni egyházi/liturgiai változásokra tekintünk. A zsinat hangsúlyozta a keresztségben való egyenlőséget és azt, hogy az életszentségre törekvés minden keresztény hivatása. Emiatt hallatlanul felértékelődött a világiak szerepe az egyházi személyek mellett. Nem csoda, hogy a zsinat után számos alulról jövő kezdeményezés, lelkiségi mozgalom született meg, amelyeknek az addigiaknál sokkal nagyobb önállósága, sőt elismertsége lett.

Elismerték a vallás- és lelkiismereti szabadságot, amivel a katolikus vallás egyedül üdvözítő voltának doktrínája új jelentéssel telt meg. Mindezek következménye lett a vallásközi párbeszéd intenzívvé válása, az ökumenizmus lehetőségeinek keresése. A miseliturgia is megváltozott, közvetlenebbé vált. A pap már nem a szószékről prédikált, hanem az oltár mellől vagy elől. A szertartást nem az oltár felé fordulva, a híveknek háttal mutatta be, hanem velük szemben. Nem (csak) latinul celebrálták a misét, hanem népnyelven. Lehetségessé vált a tradicionálistól eltérő, helyi sajátosságokat is figyelembe vevő liturgia, pl. helyi, nem hagyományos énekek használata. Ennek különösen nagy szerepe van a nem nyugati világ missziós területein (inkulturáció). A zsinat következménye volt, hogy a pápa már nem pápai koronával (tiara) és hordszéken jelent meg a nyilvánosság előtt, hanem mindezek nélkül.

Megváltozott az álláspont az egyházhoz tartozás és az üdvösség kérdésében. Végső soron nem jogi értelemben keresztény valaki, hanem a szíve, a cselekedetei által. És az üdvözülés esetében is ez a helyzet. Tehát üdvözülhet olyasvalaki is, aki nem is ismeri a kereszténységet: az „anonim keresztények” is az egyetemes egyház tagjai anélkül, hogy tudnának róla.

 „Az Isten népének ebbe a katolikus egységébe, amely előre jelzi és előmozdítja az egyetemes békét, minden ember meg van híva. Különféle módon ugyan, de ehhez az egységhez tartoznak, vagy ehhez vannak rendelve mind a katolikus hívők, mind Krisztus más követői, mind pedig általában az összes ember, akit Isten kegyelme meghívott az üdvösségre.” Még azoktól sem tagadja meg az isteni gondviselés az üdvösséghez szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de éppen nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni. Mert ami jó és igaz van náluk, azt az evangéliumra való előkészületként értékeli az egyház, és Isten adományának tartja. (Részletek a Lumen gentium című konstitúcióból)

Manapság sok esetben tapasztaljuk, hogy felerősödnek a tradicionalista, konzervatív törekvések az egyházban, akár a hierarchia, akár a hívek közösségei részéről. Megnyilatkozik ez abban is, hogy ma sok helyen újra a tridenti mise szertartásrendjét alkalmazzák, csak latinul énekelnek a szertartáson. Egyre gyakoribbak a gregorián miseénekek, ezeken belül is némi ellentét feszül a „római rítus” és az „esztergomi rítus” hívei között. A liturgia szabályainak betartatása is szigorodott.

Ezek önmagukban nem rossz jelenségek, de ha túlzottá válnak, visszafordíthatják a zsinati folyamatokat. Az viszont kifejezetten káros, hogy egyes lelkiségi mozgalmak részéről aránytalanul megszaporodtak a hitvédelmi törekvések, amelyek ellentmondanak a zsinatnak, például a nem keresztény vallásokkal való viszonyról szóló határozatoknak. Mindezek oka valószínűleg posztmodern, fogódzók nélküli világunk, amelyben a bizonytalanság miatt megvan a veszélye annak, hogy a kereszténység csodáját sokan puszta ideológiai, viselkedési szabályrendszerre degradálják.

 „Korunkban egyre szorosabbá válik az emberiség egysége, és mindjobban egymásra vannak utalva a népek. Az egyház ezért fokozott figyelmet szentel annak a kérdésnek, hogy miképpen viszonyul a nem keresztény vallásokhoz. Most annak a kötelezettségnek nevében, hogy növelje az egységet és a szeretetet az emberek között, sőt a nemzetek között is, azt veszi elsősorban fontolóra, ami közös az emberekben, ami összeköti őket egymással.” (Részlet a Nostra aetate című nyilatkozatból.)

XVI. Benedek pápa a minap azt nyilatkozta, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta eltelt ötven évben tovább növekedett a lelki elsivatagosodás a világban. A magunk részéről úgy gondoljuk, hogy ebben a helyzetben nem a zárás, az elkülönülés, a szigor segíthet, hanem kizárólag a nyitottság, a párbeszéd, a nagyvonalúság. Ahogy a jó pápa is akarta: „gyógyítani testvéreinket, nem terrorizálni.” Reménykedünk benne, hogy a katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinat nagyszerű útjától nem kanyarodik vissza a múlt felé, hanem a jelen kérdéseire keresi az érvényes válaszokat.

Kóczián Mária

Nyitókép (XXIII. János tiarában)

Második kép  (zsinat)

Harmadik kép  (VI. Pál és Karol Wojtila)

Cikkeink hasonló témában:

Zsidók védelmezője: XII. Piusz

Vatikáni üzenet buddhista ünnepre

Miért szeretem Karol Wojtyłát?

Féljünk-e a homeopátiától?