Talita

A legvidámabb barakkból a legnehezebb kilépni

Február 25-e a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. Erről 2000-ben döntött az országgyűlés. Az év végén megalapították a Terror Háza Múzeumot, amely a XX. századi totalitárius rendszerek áldozatainak emlékeivel foglalkozik.

Ahogy a Terror Háza körül már tervezésének, építésének idején is sűrűbb volt a politika levegője, úgy a megemlékezés napja is vitákat gerjeszt évről évre. Ennek nagyon egyszerű oka van. Még mindig többségben vagyunk, akik 1990 előtt szocializálódtunk. Ráadásul a rendszerváltás csak akkor tűnt éles cezúrának. Mára tudjuk, hogy magunkkal húzzuk nem túl gusztusos múltunkat, mint egy rajzfilmfigura a rágógumit. Félő, hogy a rugalmas anyag ellenállhatatlanul visszahúz bennünket a szakadékba újra. Miért válik egyre inkább eggyé velünk ez a kellemetlen, sorsunkat, jövőnket romboló, lassan felismerhetetlen matéria? Hogyan tudnánk megszabadulni tőle?

Amnézia

A hideg kilel, amikor jómódú embereket vendéglői asztal mellett arról hallok beszélgetni, hogy „bezzeg Kádár alatt mennyivel könnyebb volt. Mert egy forintért lehetett három percig telefonálni, és egy ötven volt egy buszjegy.” Igen, így volt, de telefonra huszonöt évet kellett várni, a fizetés meg három-ötezer forint volt a nyolcvanas években. Ilyen szelektív az emlékezet.

Egyszer egy ismerősöm azt mondta nekem, azért volt jó a szociban, mert az apja sofőrként annyit lophatott, amennyit akart. Ja, hogy a közösből? Kit érdekel! Csak az számít, ami az enyém.

Miért ez az amnézia? A válasz megint egyszerű: az életösztön, ami Magyarországon 1956 után az emberek többségének elsődleges motivációja lett. Nálunk az „annál jobb itt, minél rosszabb” elvnek pont a fordítottja valósult meg: annál rosszabb lett, minél jobb volt. A legvidámabb barakk az a hely, ahonnan a legnehezebb kilépni, amit a legnehezebb elfelejteni.

A boldog rabság színhelye, ahol nem volt valódi felelősség, ahol nem kellett rátermettnek, hozzáértőnek lenni ahhoz, hogy valaki, valami legyen belőled. Ahol nem volt személyi jövedelemadó – ezt egyébként a mai fiatalok szinte el sem hiszik. Ahol nem kellett szidni magad a választások után, mert rosszul ikszeltél, hiszen nem volt kit, mit választani a Hazafias Népfront jelöltjén kívül. Viszont szavazni kötelező volt. Mert ha nem szavaztál, akkor rendőrrel vitték ki hozzád az urnát. Szesztilalom, csend, rend, nyugalom. Utána lehet megint vigadozni.

Lennon

Éppen csak voltak dolgok, amiről nem volt szabad tudomást venni. Például a bebörtönzött politikai foglyokról. Voltak dolgok, amiket nem volt szabad szóba hozni: ötvenhatot, a vallásodat, a „disszidens” családtagokat. Voltak dolgok, amiket nem volt szabad megtenni. Erről van egy apró, de jellemző történetem ifjúságom hajnaláról.

1980 decemberében, amikor John Lennont megölték, elsős gimnazista voltam. Néhányan a gimiből kitalálták, hogy rendezzünk megemlékezést a Hősök terén. Lelkesen csatlakoztam. Összejöttünk este – nagyon hideg volt, fagyott – talán 20-25-en, meggyújtottuk a gyertyáinkat, rázendítettünk egy Lennon-számra, és vonultunk kb. négy királynyit, már ott volt egy rendőrautó. Megkérdezték, mit csinálunk, mondtuk, mit. Nem nagyon értették, de atyai hangon elzavartak. Nagyon fel voltunk háborodva, mert tudtuk, nem akarunk semmi rosszat. Újra próbálkoztunk, ekkor már szigorúbban, de még mindig atyailag hajtottak el. Tulajdonképpen szerencsénk volt. Nem lett semmi bántódásunk. Azt, hogy létezik gyülekezési jog, csak nagyon sokára értettem meg. És azt is, hogy akkor, ott engem abban korlátoztak.

„Egy kis munka” a vasfüggönyön innen

Meggyőződésem, hogy vannak tények, amiket ki kell mondani, észben kell tartani.

Ezek – többek között – a következők: 1945. április 4-én Magyarország nem szabadult fel, hanem a szovjet hadsereg megszállása alá került. 1945 májusától a szovjetek elhurcoltak Magyarországról közel 190.000 magyar hadifoglyot a Szovjetunióba, amit a nemzetközi hadi egyezmények nevében nem tehettek volna meg. Marhavagonokban, több hétig utaztatták a foglyokat. Erről a hozzátartozók nem kaptak értesítést. Mint arról sem, ha egy hadifogoly meghalt. Nagyapám 1947 februárjában halt meg Ukrajnában egy kőbányában történt robbanásban. Nagyanyám erről egy kiszabadult fogolytársától kapott hírt 1948 áprilisában. Soha nem lett özveggyé nyilvánítva.

1945 tavaszán a szovjet hadsereg elhurcolt Magyarországról 600-650.000 embert, leginkább fiatalokat. Ez volt a „malenkij robot”. „Egy kis munkára” gyűjtötték őket össze, több év kényszermunka lett belőle. Nem csak férfiakat, nőket, sőt, terhes nőket is elvittek. A szállítás ekkor is marhavagonokban történt. Az elhurcoltak fele odaveszett. 1945 és 1948 között a megszálló szovjet hadsereg elrettentő erejére támaszkodva a kommunista párt, főleg a Moszkvából hazatért emigránsok munkája nyomán, fokozatosan a kezébe vette a hatalmat. Ebben a három évben, ami akár lehetett volna Magyarország számára a megtisztulás, a demokrácia szárba szökése, a megújulás ideje, a kommunisták a propagandájukkal folyamatosan a polgárság, az arisztokrácia, az egyházak ellen befolyásolták a közhangulatot.

1948-ban a Kommunista Párt csalással szerezte meg a szavazatok többségét. Egyesülve a megalkuvó Szociáldemokrata Párttal létrehozták a Magyar Dolgozók Pártját, 1949-ben kiadták az új alkotmányt, amely egy ateista, szekularizált, egypárti diktatúra alkotmánya volt.

1951-ben Budapestről kényszerlakhelyre kitelepítettek csaknem 13.000 „osztályidegent”.

1950-1953 között Recskre, a hírhedt munkatáborba internáltak 1300 embert.

Az 1956-os forradalom során meghalt 2000 ember, megsebesült 20.000.

1956-ban Kádár János illegitim módon, a szovjet hadsereg segítségével szerezte meg a hatalmat. A megtorlás során kivégeztek 350 embert, 22.000 fő került börtönbe. 13.000 embert internáltak és 200.000 menekült el, ahogy akkoriban mondták, disszidált.

1956 után a vasfüggöny még szigorúbban ereszkedett le Magyarország nyugati oldalán. Sokan vesztették életüket tiltott határátlépés során.

1963-ban nemzetközi nyomásra a politikai foglyokat szabadon bocsátották, de továbbra is tartottak fogva politikai okokból elítélteket. Egyszerűen köztörvényes bűnözőkké nyilvánítva őket. Így ülhetett 1970-ig Wittner Mária vagy 1972-ig Tabódy István.

Az egyházak, a „másként gondolkodók” elszigetelése, megfélemlítése, esetenként megveretése, bebörtönzése az államvédelem irányításával, az ügynökhálózat segítségével tovább folyt. A hazug marxista-leninista ideológia az oktatás, a mindennapi élet része lett. A párt és az állam által központilag irányított szervezetek (KISZ, szakszervezetek, nőszövetség) kiölték az emberekből azt a képességet, hogy maguk is csoportosulhatnának.

Farkasszem

A következményekkel pedig máig együtt élünk. Az egyébként a második világháború előtt is sok ellentmondást hordozó magyar társadalom a Rákosi-diktatúra, majd a forradalom utáni megtorlás és a kádári konszolidáció gerinchajlító korszakában végképp padlóra került. Bár újabban látok rá jeleket, hogy egyre többen próbálkoznak, úgy látszik, az elmúlt 21 év nem volt arra elegendő, hogy felálljunk.

Nem segít más, mint a szembenézés. Amíg nem közmegegyezés az, hogy a Kádár-rendszer ugyanúgy diktatúra volt, mint a Rákosi-korszak; amíg nem látjuk be, hogy a személyi kultusz, a gulág nem szélsőséges elhajlása, hibája a kommunista ideológiának, hanem megvalósulásának szerves része; amíg nem keressük meg a megtisztulás vágyával saját családunk privát történelmében azokat a pontokat, ahol akár mi magunk is cinkosokká váltunk; amíg a jelenben nem mondunk nemet a kádári reflexekre, addig marad minden a régiben, nem tudunk továbblépni.

Ennek a szembenézésnek viszont a szabad akaratra épülően személyesnek kell lennie. Senki nem csinálja meg helyettünk.

Lesz-e bátorságunk hozzá?

Kóczián Mária

Kapcsolódó cikkeink:

Ferruár 25. – Requiem az áldozatokért

Tabódy István: “Ha nekem nem jut”

Nyitókép: innen, harmadik kép: innen.