A mámikák még csángó magyarul válaszolnak
Szabófalva Moldvában, Bákó városától talán 50-60 km-re északra fekszik, egy lankás, de inkább lapos tájon, a Moldva és a Szeret folyó szögének síkságán. Ez az északi csángók fővárosa.
Az északi csángók a magyar nyelvet legrégiesebben, legarchaikusabban beszélő csángó népcsoport, de sajnos a nyelvet értők létszáma még optimista becslések szerint is csak alig billenhet az 5 számjegyű tartományba, ennél viszont sokkal kevesebb az aktív beszélők száma: az északi csángó nyelv lényegében kihalt.
Szabófalva előtt csángó kísérőnkkel meglátogatjuk a Miszécke (misécske) nevű területet, ahol a régmúlt város templomának alapjait tekinthetjük meg – a történelem viharai az eredeti várost jó pár kilométerrel nyugatabbra tolták. Miszécke ma egy kicsike terület, a templomalapok mellett egy kereszt felállítva, rajta a hivatalos román vélemény, miszerint a templom a szomszédos Berendfalvához tartozik, alatta pedig a szabófalviak véleménye, miszerint a templom hozzájuk tartozik. Mindkettő románul, a szabófalvi táblára kifakult piros-fehér-zöld nemzetiszín szalag kötve.
A városkába érve meglátogatjuk Mitica Lacatosu, azaz Lakatos Demeter északi csángó költő sírját. Kísérőnk fejből idézi a költeményeit – Lakatos Demeter a csángók mindmáig legismertebb költője – naiv költő, azaz nem volt tanult ember, vasmunkásból vált költővé, az iskolában románul tanították, és verseit az északi csángó nyelv román helyesírás szerinti átiratában írta. Ezeket azóta többféle változatban is modernebb és a magyar irodalmi, de legalábbis a csángó nyelv követelte írásmódba átültették. Ennek ellenére a verseket azóta is elsősorban kizárólag a csángók ismerik, olvassák és népszerűsítik, valahogy hasonlóan, mint mi, magyarok Petőfiéit.
A gondozatlan sír a szabófalvi temetőben található derékig érő gazban, rajta egyetlen magyar szó sincs, csupán egy ott járó csoport kétujjnyi nemzetiszín trikolorra nyomott üzenete… (Csángó vezetőnk szerint a sír gondozása tökéletes, hiszen tavaly még galagonya és csipkebokrok is árnyékolták…)
Szabófalván a helyi néprajzi gyűjteményt is megnéztük, amelynek gyűjtője és gondozója Perka Mihály, nyugdíjas tanító, az 50-es évekből a csángóföldi magyar iskolaszervezés ismert alakja. Perka Mihály utóbb románul tanított, de folyamatosan népszerűsítette a csángók magyar eredetét, magyar hagyományőrző csoportokat szervezett, ami miatt kemény támadásokat kapott a helyi hatalmasságoktól, sokkal keményebbeket, mint a déli vagy a székelyes csángó vidékeken élő hasonló emberek.
Perka Mihály tanár úr a gyűjteményt is saját erőből hozta létre, és saját maga adta ki pár száz példányban, de román nyelven „Rädäcini” azaz „Gyökerek” című könyvét az északi csángóság történelméről. A cél ismeretében: hogy saját vérei olvasni tudják, igazat kell adnunk a szerzőnek. Sajnálatos, hogy az igen értékes anyagot magába foglaló mű szélesebb kiadására és magyar fordítására ezidáig egyetlen magyar jelentkező sem jelentkezett.
Sétálgatunk még kicsit több falu temetőjében: a sírok mindenütt románra fordított magyar nevekről árulkodnak, ugyanúgy, mint más csángó falvakban. Benchea – azaz Benke, Roca, azaz Róka, Dumea azaz Duma… Szabófalván egy öreg mámika még magyarul válaszol, de más helyeken már az öregek sem értik a magyar szót.
Hazafelé tartva meglátogatjuk még Kickófalva (vagy Istvánfalva, románul Tetcani) kis szentélyét, amelyet a helyi tiltakozás épített azért, hogy a hivatalos egyházfiak által a templomból a szemétdombra vetett szoborszenteket, Szent Pétert, Pált, valamint a falu nevét adó Szent István királyunkat ismét felállíthassák. Aztán megállunk még Izvoarele és Rächiteni falu határában is: itt egy szent forrás tör elő a földből, amelyhez egy szentélyt is építettek, ami ma már igen omladozó állapotban van. A forrás vizét isszák is, és egy modern betonmedencét is építettek, ahol betonasztalokon a környékbeli asszonyok néhanapján a család szennyes szőnyegeit mossák tisztára.
Kísérőnk mindenkivel szóba elegyedik. Először csángó magyarul próbálkozik, aztán, ha minden kötél szakad, előveszi hivatalos román nyelvtudását is. A legöregebb mámikák néha magyarul válaszolnak, és örülnek, hogy kisgyerekkoruk nyelvén szólítják őket. A középkorúak közül még vannak, akik szemmel láthatólag értik, hogy mit kérdez, de már vagy egyáltalán nem, vagy csak románul szólnak vissza.
A kicsik, a gyerekek, a fiatalok egy más világhoz tartoznak: ők csak románul beszélnek. Otthon is, az iskolában is, és egymás között is. Cseperedvén egy-egy mégis idegennek érzi magát a román társadalomban: még a kiejtésük sem tiszta „regáti” román – és elkezdi kutatni a saját gyökereit. Török származású talán a család? Vagy mégis magyar lenne? Akkor is, ha az iskolákban tanultak és a hivatalos állásfoglalások kizárólag ezen változat ellen szólnak? Megtalálják-e még valaha az igazi gyökereiket? Elolvassák-e Perka Mihály tanító úr románul írt könyvét? Visszahozzák-e valaha még az északi csángó nyelvjárást a klinikai halálból a saját fiai, valahogy hasonlóan, mint a wales-i nyelvvel történt? Méghozzá épp a beolvasztó román nyelven és kultúrán keresztül? A folyamatos politikai ellenszél dacára is?
Bár az élet sehol nem áll meg, a leszármazottak pedig ma is élnek és boldogulnak, az északi csángókat mégiscsak elsősorban a temetőkben kell keresnünk. Szabófalván a nyelvünket és kultúránkat támadó csatát elvesztettük. A háborút is. Mint Kányádi Sándor székely költő írja népünkről a „Halottak Napja Bécsben” c. versében:
„szóródik folyton porlódik
él pedig folyton porlódik
szabófalvától san franciscóig
szabófalvától san franciscóig”
Az északi csángó földjén már csak a csoda segíthet, de még a csoda is csak azon segít, aki keresi, aki várja a csodát. Várják-e, várjuk-e vajon elegen?
Kilián Imre
Képek forrása: 1. 2. (Perka Mihály) 3. 4.
A szerző korábbi írásai a Talitán:
Tweet