Talita

„A politikai rendszer a mi családunkat szétszakította, tönkretette”

 
Volt a KIÉ-nek egy kiadványa, amelynek az volt a címe, hogy Igazság, szeretet, béke. Ezt a fiataloknak osztogatták. Ebből jó néhány darab maradt nálunk, és a hall teli volt vele a házkutatás után. Mesélte a mamám, hogy az egyik ávós megfogta az egyik ilyen könyvecskét, elrepítette, és azt mondta: “Vegye tudomásul, hogy ilyen nincs!” – Egy ember, egy család sorsa a kommunista diktatúrában, Magyarországon.

 Bíró György (1906-1987) gépészmérnök, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület főtitkára volt. A MÁV alkalmazásában dolgozott a második világháború után. 1953-ban bebörtönözték és halálra ítélték. 1956-ban a forradalom következtében kiszabadult, majd november 4-e után emigrált. Lánya beszélt róla a református félóra, a Tebenned bíztunk hallgatóinak 2011-ben.

Bíró Katalin: Az apám nagyon aktív szervezőmunkát végzett a református egyházban. Egész fiatalon lett a Keresztyén Ifjúsági Egyesület főtitkára. A KIE szervezte meg az első népfőiskolát Dunaalmáson, hogy a tehetséges fiatal, de szegény embereket összegyűjtse az egész országból. Ott aztán tanulhattak és szakmát adtak a kezükbe. Balatonaligán felépítették állami segédletből és az egyház pénzén a KIE üdülőjét, ami akkor a harmincas évek végén nagyon nagy dolog volt. A Vas utca elején – a mostani Ódry Színpad – volt a Keresztyén Ifjúsági Egyesület székháza. Ez volt apám életének főműve. Sokáig nem tartott, mert elég hamar elvették. (A háború után. A szerk.)

Apám gépészmérnök volt. A negyvenes évek elején az Ipari Minisztériumban volt Túri államtitkár személyi titkára, a későbbiekben pedig miniszteri tanácsos volt. A szervezés volt az erőssége.

Farkas Orsolya: Akkor ez azt is jelenti, hogy az összeköttetései révén tudta segíteni a Keresztyén Ifjúsági Egyesületet?

Bíró Katalin: Igen, de ezek az összeköttetések nem pusztán a miniszteriális összeköttetések voltak. 1945 előtt hatalmas dolognak számított, amikor a pannonhalmi apátságnak tudtak az iparügy részéről segítséget nyújtani, hogy az iskola építését elősegítsék. Ez egy olyan együttműködés volt, ami magától értetődött.

Farkas Orsolya: Milyen ember volt az édesapja?

Bíró Katalin: Nagyvonalú, de ellentmondást nem tűrő, szigorú ember volt. Ha ő valamit akart, akkor nem volt mese, azt tűzön-vízen keresztülvitte. Egy rövid elbeszélésben a népfőiskola kapcsán Móricz Zsigmond azt mondja, hogy Bíró György úgy védi a népfőiskola ügyét a reformátusok nevében, mint egy dúvad. Ez egy sarkított Móricz Zsigmond-i megfogalmazás. Nem ismerte a fáradtságot. Amit a fejébe vett, azt meg is valósította.
A középosztály és a művelt polgárság egy szigorú erkölcs szerint tartott össze. Ha visszagondolok az ötvenes évekre, nálunk minden szombat este vendégség volt. A KIE-ből jöttek hozzánk az emberek, azt lehet mondani, hogy a szellemi elit gyűlt össze. Négyen voltunk testvérek. Ilyenkor csak ezt hallottuk, hogy menjetek a dolgotokra! Nekünk nem volt szabad bent lenni. Mindegyik vendég egy úr volt. A nyomorúságban, a küzdelemben megtartotta a méltóságát, és soha senki nem panaszkodott. A tartásuk szálfa egyenes volt.

Farkas Orsolya: Bíró Györgyöt 1945 után menesztették, de a MÁV-nál egy elég magas állásba került.

Bíró Katalin: A MÁV-nál miniszteri főtanácsos maradt. Tetszett, nem tetszett, meg kellett tartani, mert nem volt más szakember. Az apám nem lépett be sohasem a pártba, és mégis küldtek érte Pobedát. Azt persze soha nem tudta az ember, hogy az autó miért jött. Azért, mert valami botrány van a vasútnál, vagy pedig vissza sem hozza? Ha visszagondolok a gyerekkoromra, egyetlen dolog volt, ami az egész országnak örömöt jelentett: a 6:3-as angol-magyar focimeccs, amikor Szepesi üvöltötte, hogy gól.

Farkas Orsolya: 1951-ben megkezdődött a Református Egyház és a KIE ellen is az első komoly per Pógyor Istvánnal (baloldali fótón). Utána került sorra az ön édesapja. Ez hogy történt?

Bíró Katalin: Pógyor István letartóztatása után két évvel jött hozzánk valaki, aki az ő rabtársa volt. Az egész kép előttem van. Engem kiküldtek a szobából, hogy hozzak újságpapírt és hintőport. Ez az ember háttal ült a bejáratnak, kibújt a bakancsból és én két olyan lábfejet láttam, amit sem előtte, sem utána. 1953-ban Pógyor Pista meg a börtön a világvégét jelentették nekem. Akkor voltam hétéves.

Farkas Orsolya: Emlékszik-e, hogy hogyan vitték el az édesapját? Hogy élte át ezt a család?

Bíró Katalin: A házkutatásra emlékszem. A gyerekszobába bejött egy ávós egy elemlámpával, és az asztalon matatott. Hajnalban bejött a papám, és mindhármunkhoz odament. Azt mondta a legidősebb nővéremnek: “Segíts a Maminak!” A második nővéremnek pedig azt, hogy “Ígérd meg, hogy nem fogsz cigarettázni és nem csinálsz stikliket, hanem jó leszel!” Majd odajött hozzám, és azt mondta: “Legyél szófogadó és tanulj jól!” Fogalmam sem volt arról, hogy mi történt. Amikor felébredtem, akkor láttam, hogy milyen felfordulás volt a hallban és az egész lakásban. Volt a KIE-nek egy kiadványa, aminek az volt a címe, hogy Igazság, szeretet, béke. Ezt a fiataloknak osztogatták, és nyári táborokban használták. Ebből jó néhány darab maradt nálunk, és a hall teli volt vele a házkutatás után. Emlékszem, vékony kis füzet volt, világoskék borítón piros betűkkel. Mesélte a mamám, hogy az egyik ávós megfogta az egyik ilyen könyvecskét, elrepítette, és azt mondta: “Vegye tudomásul, hogy ilyen nincs!” Nem tudtam, hogy meddig fog tartani, ez az akkori életnek a része volt. Minden tisztességes családban ült valaki. Nem azt mondom, hogy természetes volt, csak nem beszéltünk róla.

Farkas Orsolya: Lehetett arra számítani, hogy Pógyor István után az édesapját is sorra veszik? Volt valami a levegőben?

Bíró Katalin: Visszagondolva, biztos, hogy volt. Nem élhetett nyugodtan akkor egy középosztályból való, vezető pozícióban levő ember. Ezeket mind bedugták, mert nem volt szükség az értelmiségre. Ez tény volt, és ez az egyház ellen is ment. És ő nagyon sok ipari dolgot tudott. Például azt, hogy az urániumot elvitték Oroszországba. Túl sokat tudott. Ő ezeket mondta is. Soha nem ült rá a szájára. Amikor először elvitték, a Fő utcába került, utána átvitték a gyűjtőbe, és a gyűjtőfogházban a mérnöki irodában dolgozott. Az egy elit társaság volt. A jó mérnökök mind ott dolgoztak. Amikor onnan valaki kiszabadult, mondta a mamámnak, hogy vasárnap 11 és 12 óra között menjen ki a négy gyerekkel a Köztemetőbe, elmondta, hogy melyik parcellában sétáljunk. Arra emlékszem, hogy mászkáltunk a sírok között, és mondta a mami, hogy most fog kinézni apa a folyosó végén, mert akkor volt a sétáló. Amikor kijött, akkor azt mondta, hogy ez egy nagyon jó dolog volt. Azt is mesélte később, amikor külföldön találkoztunk, hogy egyszer, amikor mi ’56 nyarán Aligán nyaraltunk, lejött oda utánunk egy ávós, mert az akkor 16-17 éves nővéreimmel akart beszélni. Utána annyit mondott az apámnak, hogy “láttam a gyerekeit, jól vannak.” A mamám mehetett beszélőre, és néha a nagybátyám is. Amikor egyszer meglátogatta apámat, felemelte a kezét, mire az apám félrekapta a fejét. Innen tudta, hogy testi fenyítés van. Ez olyan dolog volt, amit senki nem mondott ki. Ezekről a méltóságba gázoló dolgokról soha senki nem beszélt.

Farkas Orsolya: Ő sem beszélt később arról, hogy mi történet ott bent vele?

Bíró Katalin: Egyszer ezt később megkérdeztem, és akkor mondta, hogy volt vízcsöpögtetés, egész éjjel égett a villany, bementek és felébresztették, kivitték, majd visszavitték. Ez ment éjjeleken keresztül. Az már egy úri dolog volt, amikor a gyűjtő mérnöki irodájában dolgozhatott. Nagyon szép volt, amikor elmesélte az 56-os forradalmat. Észrevették a forradalom előtt egy-két nappal, hogy a rabok egy részét megborotválták és elvitték Vácra. Kitudódott, mert volt egy szószóló, aki mondta, hogy “itt valami történik, itt valami történni fog”. Ezután jöttek értük is, őket is leborotválták. Amikor erre a borotválásra sor került, már nem volt paroli a fogházőrökön. Gondolták, hogy itt valami tényleg történni fog. Még mindig senki semmit nem tudott, amikor egyszer csak hallották a fegyverropogást. Épületről-épületre énekelték a Himnuszt a rabok. Jött Darvas Iván a kiszabadító bizottsággal, és kiszabadította a 0/0-ás politikai foglyokat. Azután szabadon engedték. Akkor még hátra volt egy nagy izgalom, mert Pestről haza kellett jönnie. Visszaadták a MÁV-igazolványát, és azzal tudott átjönni a Lánchídon. Mesélte, hogy amikor az Alagúton jött át, az elég furcsa érzés volt. A miniszteri főtanácsos igazolványa 1945 után oroszul és magyarul volt kiállítva. Az orosz tiszt el tudta olvasni, hogy kicsoda ő, és mégis átengedte, de az Alagút mindkét végén egy-egy orosz tank állt. De akkor az már egy mámoros állapot volt.

Farkas Orsolya: Főleg azért, mert őt kémkedés gyanújával halálra ítélték.

Bíró Katalin: Amikor az oroszok bejöttek november 4-én, a barátok mondták, hogy menjen el, mert itt akármelyik pillanatban minden visszarendeződhet. Mint ahogy ez is történt. Ő mondta nekem, hogy Linznél döbbent rá, hogy többet ide nem jöhet vissza, s akkor elkezdett sírni. 1987 februárjában halt meg, és nem élhette meg, hogy hazajöhessen. Élete végéig szenvedett a honvágytól. De honvágyának legnagyobb összetevője a baráti kör és a KIE volt.

Farkas Orsolya: Vissza tud emlékezni, hogy mit éreztek, amikor szabadulása után először meglátták?

Bíró Katalin: Igen. Telefonált egy telefonfülkéből, amikor átért az Alagúton. Úgy emlékszem, hogy egy régi bőr bőrönd volt nála, azzal jött felénk, és mind a négyen, meg a mamám rohantunk a Himfy utcán lefelé. Még az is előttem van, hogy kin milyen ruha volt akkor. Volt egy vacsora, és megállás nélkül jöttek a barátok. 31- re hívta össze azokat, akikkel ő a gyűjtőben volt. Ez nagyon érdekes este volt. Én nem vehettem részt, nem mehettem be. Utána mondták, hogy ez ez volt, az az volt. Gorka Pált a Műszaki Egyetem második évfolyamáról vitték el, mert egy szervezkedésben volt benne. Ahogy visszaemlékszem, vagy huszonöt mérnöki zseni volt ott. Pár napig volt otthon. Az Eötvös Kollégiummal szemben laktunk, a Ménesi úton. Ami még egy csodálatos élmény volt, hogy halottak napja környékén, 10 óra után becsengettek hozzánk. Mindig félve nyitottunk ajtót, amikor este csengettek. Akkor egy nagyon ízes magyar beszédű parasztember állt az ajtóban, és Bíró György főmérnököt kereste. Azt mondta, hogy a kollégiumba hoztak élelmet vidékről, és az apámhoz irányították őket, mert nekik már nem kell több, annyi van. Szóltunk mindenkinek, amikor leborítottak a pótkocsiról rengeteg krumplit. De volt ott a libától a kacsáig minden. Olyan élelemtömeg volt, hogy négy-öt ház el volt látva egy pár napra. Jöttek a vidékiek, pedig senki nem kérte őket, maguktól jöttek, és az egész kollégiumot ellátták. A politikai rendszer a mi családunkat szétszakította, tönkretette. Az, ami akkor történt, tényleg egy csoda volt. Nem tudom, hogy pontosan mi történt, csak azt tudom, hogy nem volt szabad kimenni otthonról egy pár napig, nehogy elkotyogjam a történteket, mint afféle gyerek. Akkor mint “főmávost” vonattal elvitték Celldömölkig, és mozdonnyal vitték át az osztrák határon. Ez negyedike után volt, amikor bejöttek az oroszok. Tudom, hogy Bécsben a református egyháznál jelentkezett, és onnan továbbvitték vonattal. Utána Angliába ment. És mint magas rangú mérnök helyezkedett el az angol vasút villamosításánál. Akkor azonban még nem beszélt angolul, ötvenévesen tanulta meg, amikor odakerült. Soha nem érezte magát otthon. Magyarnak vallotta magát.

Farkas Orsolya: Közben az egész család itthon maradt.

Bíró Katalin: Amikor ő kiért Bécsbe, akkor azt mondta, hogy legalább a két nővérem menjen el. 1956 őszén az idősebbik, 1957 januárjában pedig a fiatalabb ment ki. Ezután mi nem kaptunk útlevelet 1971-ig, mert a távollétében a politikai foglyokat elítélték, és akkor ő tizenöt évet kapott, ami 1971-ben járt le. Így mi 1971-ben találkoztunk. 1973-ban volt először a család együtt, akkor kapta meg a húgom is az útlevelet. Az apám nem ismerte meg a húgomat. Hároméves volt, amikor utoljára látta. Az egy nagy találkozás volt.

Farkas Orsolya: Az emigránsok családját elég gyakran zaklatták.

Bíró Katalin: A mamámat többször behívták, és mondták neki, hogy ha nem hajlandó együttműködni az Államvédelmi Hatósággal, akkor majd téglát fog hordani. Erre az anyám azt mondta, hogy neki sok barátja hord téglát. Téglát, hála Istennek, nem kellett hordania, de nem volt könnyű gyerekkorunk. Sok kudarc volt. Kudarcból állt az életem. Mindenért ötször annyit kellett teljesíteni, hogy fenn tudjak maradni. Fájt az, amikor azt láttam, hogy másoknak van családja, és én még csak nem is mondhatom ki az apám nevét sem. Ez valahol bennünk volt. A Gondviselés mindig megsegített, és én nem éreztem azt, hogy milyen nehéz és küzdelmes az életünk.

Az írás a Tebenned bíztunk adásában elhangzott interjú rövidített, szerkesztett változata

Nyitókép, második kép, harmadik kép, negyedik kép, ötödik kép.

A kommunista diktatúrával kapcsolatos írásainkból:

Rózsás János –  “a magyar Szolzsenyicin”

A legvidámabb barakkból a legnehezebb kilépni

Ballada két sebzett hattyúról – Marina Vlady és Viszockij

Ki tud többet a Szovjetunióról? – Véres, bolsevik retró

Február 25. – Requiem az áldozatokért