A Sátán tán más?
Változnak az idők, változnak az emberek, változik még a Sátán is… Az utóbbi talán meglepő lehet: ez valami tréfa? A valláskutatók szerint nem az. Míg a legtöbb keresztény fejében a Sátánról kialakított kép konstans módon egy kegyetlen és személyes gonoszhoz kapcsolódik, az általánosan elfogadott nézet szerint a Bibliában szereplő Sátán figura fokozatosan nyerte el ördögi és perszonális alakját.
Van tehát egy kialakított képünk, egy elképzelésünk arról, kit is nevez a Szentírás Sátánnak. Az emberek fejében a Sátán egy személy, aki Isten ellenlábasaként tevékenykedik, bűnre csábít, gyilkol és pusztít – sötét karakter, aki a nyelvünk számos pejoratív kifejezésének is ihletője, gondolva például a sátáni vagy a diabolikus szavakra. A Sátán tehát nem valaminek, hanem valakinek tűnik, ám a valláskutatók szerint ez a személyesség nem mindig volt sajátja, hanem Izrael vallásfejlődésének viszonylag jól meghatározható szakaszában jelent meg.
Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a héber szatan, azaz ellenfél köznévből származó sátán kifejezés eleve nemcsak magára az Ördögre vonatkozik. Ezt a szót általános értelemben emberi ellenfelekre is használja a szöveg (például az 1Kir 11,14.23.25 versekben), de ami számunkra érdekes, hogy személyessége minden jel szerint eredetileg nem tartozott hozzá Izrael ősi hitéhez. A vízválasztó a Sátán, mint személy gondolatának megjelenésében a más szempontból is ütközőpontnak számító babiloni fogság lehetett.
A fejlődés íve egyébként elég logikusnak tűnik. A fogság előtti monoteizmus ideje alatt Izrael egyszerűen úgy vélte, a jóért és a rosszért is magát Istent terheli a felelősség. Isten az, aki megöl és megelevenít, mindig személyesen áll az események hátterében, a szálak csakis nála futhatnak össze. Érdemes észrevenni, hogy például Jób könyvében a sátán még nem tulajdonnév – egy az istenfiak között, egy ellenfél, aki provokálja a Mindenhatót a természetesen erősen mitikus epizód keretei között. A Talmud és a Misna korai bejegyzései ugyancsak azt mutatják, hogy a sátán nem játszott komoly szerepet a zsidó teológiában. Ám minél később íródott egy rabbinikus mű, annál inkább növekszik ez a szerep. Jól szemlélteti ezt az édenkerti kígyó köré épített gondolatmenet is: a kígyót eredetileg valóban kígyóként kezelték, később a gonosz által megszállt élőlény lett (hiszen egy kígyó nem képes beszélni), még később a Midrás pedig már addig megy, hogy a kígyó maga volt a gonosz, aki felegyenesedve járt és beszélt.
A babiloni fogság után a világban való gonosz jelenlétére Izrael már nem tartotta elégséges magyarázatnak a jó Isten személyét. Egy gonosz lényre volt szükség, aki a gonoszért felelőssé tehető, és leegyszerűsítve ez a valaki lett a Sátán, nagybetűvel, személyes formában. Azt is mondhatjuk, hogy ez a gondolatmenet a teodícea fejlődésének következménye, mely a jelek szerint a perzsa dualizmus hatására került a zsidóság monoteista környezetébe. Az újszövetségi kontextusban pedig már egyértelműen személyként láthatjuk a Sátánt.
Mindezt azért tartom érdekesnek, mert úgy tűnik, Izrael hitét nem helyénvaló egy véglegesen rögzült, szisztematikus rendszerként szemlélni, ahol az évezredek alatt minden változatlan maradt. A vallások világát megismerve egy ilyen elképzelés amúgy is minden ismeretünknek ellentmond, hiszen minden vallás és teológia állandó mozgásban, változásban és fejlődésben van. Izrael sem tűnik kivételnek. Ahogy teltek az évszázadok, bizonyos teológiai témák változtak, letisztultak, körvonalazódtak a korábbi elképzelésekhez képest.
Sytka
Sytka írásaiből:
Felülről jövő kezdeményezések – Istentől!
Dögös pasik, bomba nők – a Bibliában
Tweet