A tettes, aki áldozat
Az öngyilkosságra mint erkölcsi minősítést igénylő tettre a keresztény válasz sokak részéről egy hangos és azonnali nem. A vélemények szerint az öngyilkos kiveszi a döntés jogát Isten kezéből, bűnt követ el, és a kárhozatra kerül. Én azonban nem vagyok ebben a kérdésben ilyen határozott, ennek pedig több oka van.
Állítólag Pascal azt mondta, még ha valaki fel is akasztja magát, az is a szenvedés elkerülésére törekszik – csak erre nem talál más módot. Az öngyilkosság kérdése, mely egyfajta ideológiai evolúción esett át az egyházban, még mindig radikális reakciókat vált ki egyes keresztényekből.
“De elárulok egy titkot: bújjanak csak közelebb, közelebb. Verseket nem azért írunk és olvasunk, mert az menő. Azért írunk és olvasunk verseket, mert mindannyian az emberi fajhoz tartozunk. Az emberi faj pedig tele van szenvedéllyel! Az orvostudomány, a jog, a közgazdaság, ezek mind nemes dolgok, kellenek a létfenntartáshoz. De a költészet, a szépség, a romantika, a szerelem. Ezek azok, amiért érdemes élni” – mondta elképesztően megragadó alakításában (Holt költők társasága) a nemrégiben elhunyt Robin Williams. A kiváló színész, aki tanár úrként még tudta, milyen dolgokért érdemes élni, magánemberként meg akart halni. Az öngyilkosság útját választotta, amikor felakasztotta magát, hogy a fentebb idézet Pascal gondolat szerint ezáltal kerülje el a szenvedést.
Az öngyilkosságra mint erkölcsi minősítést igénylő tettre a keresztény válasz sokak részéről egy hangos és azonnali nem. A vélemények szerint az öngyilkos kiveszi a döntés jogát Isten kezéből, bűnt követ el, és a kárhozatra kerül. Én azonban nem vagyok ebben a kérdésben ilyen határozott, ennek pedig több oka van.
Kezdjük azzal, hogy maga az öngyilkosság, mint kifejezés a XVI-XVII. század terméke, és mi tagadás, nem aratott osztatlan tetszést. A gyilkosokat ugyanis általában elítéljük, de hogyan is lehetne elítélni valakit, aki tettes és áldozat egy személyben? Ez a gondolat szerintem máris rávilágít egy fontos tényre: az öngyilkosságot elkövetőt nem csak gyilkosnak, de áldozatnak is látnunk kell, mármint ha a mérleg mindkét serpenyőjébe hajlandóak vagyunk érveket pakolni. Aki erőteljesen elítéli az öngyilkosságot elkövetőt, az a kifejezésből csak a “gyilkosság” részletet szereti kiemelni, de az “ön” a szó elején figyelmen kívül marad.
Mivel az öngyilkos szó nem volt teljesen megnyugtató, később próbálkoztak meghonosítani helyette a szabad halál elnevezést is, de ezzel kapcsolatban automatikusan felmerült a kérdés: mennyire nevezhető szabad döntésnek, amikor valaki teljes elkeseredésében véget vet a saját életének? Nos, a mai orvostudomány és pszichológia szemléletmódja jelentősen eltér a régiek véleményétől. Míg Platón tiltotta, Arisztotelész gyávának nevezte, Aquinói Tamás bűnnek hívta a szuicid viselkedést, a mai korban ott tartunk, hogy az öngyilkosságot alaphangon betegségnek gondoljuk. Aki saját létének kioltására képes, az beszűkült, egészségtelen tudatállapotban teszi, amit tesz – legalábbis az esetek legnagyobb részében. A beteg és a bűnös pedig két olyan halmaz, ami nem mindig metszi egymást. Ha az öngyilkost betegnek tekintjük, nem bánhatunk vele úgy, mint egy megátalkodott bűnössel – sem próbálkozása előtt, sem utána.
Az talán ennyiből is látszik, hogy az öngyilkosság igazi velejét nemhogy a dolog lényegét tekintve, hanem már a fogalmak szintjén sem sikerült igazán jól megragadni. Az óvatosság tehát teljesen indokoltnak tűnik ebben a kérdésben.
A szociológia egyik nagy öregje, Durkheim azt mondja, öngyilkosságokra ott kerül sor, ahol az egyén szociális kötődései nagyon gyengék, a társadalom körülötte pedig labilis. Ez a két komponens hatékonyan ráerősít a szuicid magatartásra – és itt ismét felhívnám a figyelmet arra, hogy nemcsak az elkövetőről, hanem a vele nem törődő, közömbös társadalomról is szó van. Durkheim véleménye persze nem ad teljes magyarázatot, és nem is kívánja az életben maradtakra áthárítani a felelősséget, de elgondolkodtató, ha egy társadalomban sok az öngyilkosság. Mi magyarok állítólag elég “jók” vagyunk ebben – ez pedig már nemcsak az öngyilkosokról, hanem mindannyiunkról szól.
Vajon amikor kritizáljuk őket, magunkat is készek vagyunk megítélni?
Sytka
Sytka írásaiból:
Senkik, bénák, lúzerek – keresztények között
Evangelizáció – skalpokat gyűjtünk?
Kisebbrendűnek érzed magad? Addig jó neked!
Tweet