Talita

A vak lány

„Nem látok semmit. Mi történt?! Minden sötét… Ez nem lehet igaz, hogy velem…” – mondja Lora Herendi Gábor 2007-es filmjében, miután megcsalja férjét, aki feldúltan elrohan, és egy baleset áldozata lesz.

Lora, akit Lucia Barwley alakít, bűnei következtében vakul meg. Pontosabban, ahogy Freud határozta meg a múlt század elején, pszichológiai vakságban szenved. Azt látunk, amit akarunk, erről szól a film betétdala is. Lora a filmben nem akar szembesülni saját tettével, ezért a vakságot választja. Nem úgy, mint a Csillag születik Krizbai Tecája, aki nem választott, ő születésétől fogva vak. A tizenöt éves Teca máris a közönség kedvence. Kivételesen szépen énekel, mert érzi is azt, amit előlünk eltakar a szemünk. „Jól csak a szívével lát az ember”, olvassuk Antoine de Saint-Exupéry Kis hercegében.

Képzeljünk el egy szigetet, ahol mindenki napszemüvegben téblábol. Nem vesszük le, mert jó így is. Igaz, nem látom a másik szemét, ha hozzám fordul. Sebaj, magamon hagyom az enyémet is, ő se lássa az én szememet, lelkemet. Aztán jön valaki, akin nincs napszemüveg. Arra biztat minket, vegyük le mi is. Néhányan meg is teszik, és számukra világos lesz minden. Látják a fényt. „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre.” Talán ők érzik már a szenvedés miértjeit is.

Szívszorító annak a tavalyi Medjugorje-beli gyógyulásnak a történetét olvasni, amely a metropolita.hu-n jelent meg. „Amikor azon az első estén kiléptem a medjugorjei templomból, meg tudtam különböztetni a fényt, az emberek arcát: láttam, hogyan mozog a szemük és a szájuk. Ahogyan múltak a napok, a látásom lassan, fokozatosan tisztult. Svájcba való visszatérésünkkor az autóbuszból azt vettem észre, hogy „kócos fák” állnak az út szélén. Barátnőm, Claudia azt mondta nekem, hogy ha újra látok ilyet, mutassam meg neki. Néhány perc után, az autóbusz tovább haladt az úton, és akkor újra megláttam egy kócos, fésületlen fát… „Ez pálma!” – mondta Claudia. Képzeljétek csak el, milyen lehetett felébredni 42 év után. Már semmi sem ugyanaz. Az imaközösség tagjai csodálatos emberek, mellettem állnak. Erőt adnak ehhez a felébredéshez, a Fénybe tekintéshez.”(Joelle Beuret-Devanthéry)

Jézus nem a konkrét látásról beszél általában, bár vannak egészen megfogható gyógyításai is, mint a fenti, vagy amikor „(…) Jézus útközben látott egy vakon született embert. A földre köpött, sarat csinált a nyállal, a sarat a vak szemeire kente, és így szólt hozzá: ’Menj, mosakodj meg a Siloe tavában.’ Siloe annyit jelent, mint Küldött. Ő elment, megmosdott, és amikor visszatért, már látott.”

Eszembe jut Rainer Maria Rilke egy különös története, amelyet nemrég olvastam Horváth István Sándor tollából: Rilke Párizsban naponta elhaladt az utcán egy vak koldusasszony mellett, aki mindig ugyanazon a helyen ült. Ha a járókelők közül valaki pénzt dobott neki, ő akkor is mozdulatlan maradt. Igaz, azt is közönyösen szemlélte, amikor az emberek adakozás nélkül mentek tovább. Soha senki sem látta mosolyogni. Rilke egy reggel egy szál virágot adott a koldusasszonynak, aki e váratlan ajándék miatt talpra ugrott, és lelkesen megszorította a költő kezét. Rilke mosolygott, és figyelte, hogy az asszony összepakolja holmiját és elindul, holott még csak reggel volt. Néhány napra el is tűnt, csak egy hét múlva lehetett látni újra.

Krizbai Teca, a svájci Joelle Beuret-Devanthéry vagy Rilke koldusasszonya valószínűleg szenvednek/ szenvedtek. Ők a vakságuk miatt, mások valami más miatt. Ha jön a szenvedés, más lesz minden. Ami eddig úgy tűnt, természetes, az valószínűtlenül távoli lesz, vágyaink netovábbja. De minden emberi szenvedés valójában töredéke Jézus szenvedésének.

A sokak által félreértelmezett humanizmussal elveszítette Isten a helyét a világunkban. Az „én” lett a középpont. Az anyagi világ, a birtoklási vágy, és a luxuscikkek iránti állandó hajsza fogva tart bennünket. Ezekhez az „örömökhöz” képest minden szenvedés és halál értelmetlennek tűnik.

Holott hol van a legnagyobb szenvedés is Jézus kálváriájához képest? Jézus ma is szenved minden egyes hazug szó, megcsalt szerető, másokról elejtett gonoszkodó megjegyzés miatt is, és akkor még nem említettük a komolyabb bűneinket.

Virágvasárnapon még ünnepel Jeruzsálem. De ez is milyen szép! Jézus, szamárháton ülve érkezik a városba, a legegyszerűbb állat hátán, mai értelmezésben talán egy kopott Suzukin. Leszállhatna a keresztről, amikor már elviselhetetlen minden, nem teszi. Végigcsinálja, holott tudjuk, hogy fél ő is a fájdalomtól, amelynek nagyságára talán nem is volt felkészülve. Ott és akkor született meg valami titkos szövetség a szeretet és a szenvedés között, amelyet azóta is vértanúk és később szentté avatott emberek próbáltak megfejteni. Mi is átélhetjük e titkot, ha nem is válunk szentté, törekedhetünk rá, hiszen ha a túloldalról, a mennyei Jeruzsálemből tekintünk földi életünkre, már egyáltalán nem hiábavaló.

Joelle Beuret-Devanthéry csodás gyógyulásáról itt olvashatsz: http://metropolita.hu/2011/01/18/sotetsegbol-a-vilagossagba-csodas-gyogyulas-medjugorje-ben/

Molnár Balázs