Ábrahám Béla szalézi tartományfőnök: „Sándor Istvánnal a jeltelenség jelét kapjuk”
„A legfontosabb a mindennapisága, egyszerűsége, az, hogy szentnek lenni nem jelent valami kirívót, valami különlegeset, utánozhatatlant, nagyon távollévőt, hanem egy kisváros egyszerű proli gyereke gyenge tanulmányok után egy úton, ha a hivatását felismeri és azt megéli, akkor igenis szent lehet.” A fiatalon kivégzett Sándor István (1914-1953) szalézi szerzetesről, akit 2013. október 13-án avattak boldoggá:
– Hogyan lett Sándor István, egy szolnoki munkás fiatal szalézi szerzetes testvér?
– Szolnokon nincsenek szaléziak és nem is voltak soha. Családja a ferencesek templomába járt. Sándor István a Szalézi Értesítőn keresztül ismerte meg Don Bosco lelkiségét. Ez a folyóirat, amit maga Don Bosco alapított, és azóta is minden szalézi tartományban megjelenik a saját nyelvén, volt az, ami megismertette Sándor Istvánnal Don Boscót, és ami lelkesítette őt.
– Mikor lépett be Sándor István a szaléziak közé?
– 1932-ben jelentkezett először, de akkor a szülei még nem adták meg a beleegyezésüket. 1936 februárjában lett hivatalosan szalézi szerzetes jelölt, ekkor lépett be hivatalosan az újpesti Clarisseumba.
– Milyen volt akkor a szaléziak magyar tartománya?
– Egy felívelő tartományról beszélhetünk. Nagyon nagy volt a fejlődés. A szaléziak 1913-ban telepedtek le Magyarországon, ekkor még csak az első húsz év telt el, de a Clarisseumban már ott volt a Don Bosco-nyomda, ott működött a tartományfőnökség, egy nagyon jó oratórium; működött a péliföldszentkereszti, a nyergesújfalui, az óbudai szalézi rendház is. Mind a helyek, mind a hivatások tekintetében egy dinamikus, nagyon lendületes szerzetesi közösség volt.
– Mi volt Sándor István feladata? Egyáltalán, mit jelent az, hogy szerzetes testvér volt?
– Sándor István életében nagyon fontos dimenzió, hogy ő szalézi testvérként lett vértanú. A Szalézi Családnak több ága van, ebből a három legfontosabb a szalézi szerzetes, a szalézi nővér és a szalézi munkatárs, ezt a hármat maga Bosco Szent János alapította. Don Bosco mellett az első szaléziak azokból a fiatalokból kerültek ki, akik vele együtt, mellette nőttek föl Valdoccóban az Oratóriumban, és ezek a fiúk Don Boscót látva természetes módon papok lettek. Az első olyan fiú, aki Don Bosco mellett akart maradni, de nem akart pap lenni, nem érezte magát erre késznek, képesnek, egy Buzetti József nevű olasz kisfiú volt, aki viszont mindenáron mellette akart maradni. Don Bosco is azt szerette volna, hogy vele maradjon. Ez a kapcsolat alakítja ki Don Boscóban a szalézi testvér képét, a fogalmát. Ezek főleg olyan mesteremberek voltak, akik Don Boscóval akartak együtt dolgozni, de nem csak valami távoli munka-kapcsolatban, hanem vele együtt élni, egy közösségben lenni vele. Így alakult ki a szalézi testvér. A szalézi rend alapvetően papi rend, de mégis nagyon fontos a testvéri ág jelenléte, hiszen ők egy gyakorlatiasabb életmóddal tudják kiegészíteni a mi papi tevékenységünket. Sándor Istvánnak is megvolt a maga szakmai háttere. Szolnokon egy fémipari szakközépiskolában végzett, és a Don Bosco iránti lelkesedése összekapcsolódik a Rákospalota és Újpest határán levő Clarisseum Don Bosco Nyomdája iránti lelkesedéssel. Ezért is kerül ő a Clarisseumba jelöltnek, ahol a saját szakmai kompetenciáját hozzá tudja adni a szalézi formációjához, és így alakul ki Sándor István testvéri hivatása.
– Hogyan lett ebből a munkás fiatalból végül vértanú?
– Sándor István szalézi életében két nagyon jelentős esemény van a II. világháború után: az 1948-as államosítás, amikor a Don Bosco Nyomdát is államosítja a kommunista diktatúra, és a szerzetesrendek 1950. júniusi feloszlatása. Az államosítás után még próbálták menteni, megóvni a nyomda értékeit a szaléziak, egy ilyen akció keretében – erről Ádám László tesz írásban tanúságot 1950 februárjában – lebuktak és bizony akkor már Sándor Istvánt figyelték az ávósok. A későbbiekben az volt az ő nagy bűne, hogy együtt tartotta azokat a fiatalokat, akikkel korábban is foglalkozott. Ezekben a csoportokban árva, félárva, munkásszármazású fiatalok voltak, akiket az akkori diktatúra is kinézett magának, hogy számára is alkalmas keretlegények lehetnek. Amikor besorozták a fiúkat, akkor Sándor István csoportjából is többeket nem az egyszerű katonasághoz, hanem az államvédelembe soroztak be, az úgynevezett „kék ÁVÓ-ba”, akik a pártőrséget is adták. Ilyen volt például a későbbi per elsőrendű vádlottja, Zana Albert. Ezért is születnek Sándor Istvánék perében ilyen nagyon súlyos ítéletek: három halálos ítélet, összességében nagyon sok év börtön, mert a pártőrségbe besorozott fiatalokkal foglalkozó szerzeteseket meg kellett regulázni, meg kellett fegyelmezni. Ha tetszik, példát statuáltak Sándor Istvánék esetében, hiszen korábban a diktatúra mindig vigyázott arra, hogy azért az üldözések ellenére nyilvános halálos ítéletek ne legyenek. Az, hogy megveretnek valakit, beledobnak a jéghideg Tiszába, eltüntetnek embereket, az inkább volt a diktatúra módszere, mint az, hogy hivatalos perben valakit elítéljenek.
Egyébként érdekes megjegyezni, hogy Sándor István és a másik három szalézi – Ádám László, Szitkey Károly és Varga Aladár – mint polgári személyek szerepelnek a perben, mivel a szalézi szerzetesrendet a diktatúra ’50-ben feloszlatta, tehát nem ismerte el az ő szalézi mivoltukat, és így születnek velük szemben ítéletek.
Sándor Istvánnak lett volna a lehetősége arra, hogy más utat válasszon. A vértanúság mindig valahol választható és egy személyes hitbeli döntés alatt születik. Ádám László tartományfőnök nagy szeretettel készítette elő számára több szinten is annak a lehetőségét, hogy hamis útlevéllel Nyugatra távozzon, Szombathelyen már megvolt egy ember, aki átviszi a határon, ha mégis baj lenne, ő azonban nem élt ezzel a lehetőséggel. Ez nem volt az engedelmesség megtagadása, hiszen nem kapta parancsba, hogy neki mennie kell külföldre, hanem úgy döntött, hogy mivel ezek a fiatalok, akik rábízták a sorsukat, akikért ő felelős volt, itt maradnak Magyarországon, akkor ő is velük marad. Természetesen ekkor sem akart meghalni, hanem élni akart a fiatalokkal együtt, a fiatalokért, de vállalva ennek a következményeit is, akár a börtönt vagy a még súlyosabb ítéletet.
– Van-e ebben egy kis vagányság, hogy hiába vannak ott a kék ávósok, a pártőrség tagjai, ő mégis neveli őket, hitre oktatja őket?
– Ő egy szolnoki proli gyerek, aki megtanulta az élet törvényeit, megtanult küzdeni, a dolgokkal szembenézni, és talán van benne egy kis Don Boscótól látott fineszesség, egy kis szalézi csínytevés is, hiszen akkor valóban nagyon sokan inkább meghátráltak, inkább feladták, és ezt is meg lehet érteni, hiszen nem csak a maguk, hanem Sándor Istvánnál látjuk, hogy mások épségét is kockára tette az, aki ezt vállalta. Ő úgy gondolta, hogy akkor marad hűséges a hivatásához, ha végigviszi ezekkel a fiatalokkal a kapcsolatot, bármilyen veszély is legyen.
– Mitől fontos ez a történet az Egyház számára? Mi az, ami miatt boldoggá avatják?
– Eleve minden vértanú mindig fontos, hiszen a szentek tisztelete a vértanúk tiszteletéből indult el – ezt néha elfelejtjük. Nagyon sok minden van, amivel ő a ma emberéhez szól. Ha tetszik, az előbb említett vagányság is, amit úgy is fogalmazhatunk, hogy kreatív hűség. Nem a betű szerintihez ragaszkodik, hanem sokkal spirituálisabb. Azt gondolom, hogy a legfontosabb a mindennapisága, egyszerűsége, az, hogy szentnek lenni nem jelent valami kirívót, valami különlegeset, utánozhatatlant, nagyon távollévőt, hanem egy kisváros egyszerű proli gyereke gyenge tanulmányok után egy úton, ha a hivatását felismeri és azt megéli, akkor igenis szent lehet. És ez a szent mindennapiság vagy a mindennapok szentsége, az egyszerűség eszközeivel. Sándor Istvánnal a jeltelenség jelét kapjuk. Azt, hogy nem kell kitűnni a tömegből, hanem kiválónak kell lenni a magunk életében.
– Magyarországon az ötvenes években sok hasonló történet volt, sok papot, egyházi személyt, püspököt is börtönbe zártak, többet közülük ki is végeztek. Mi Sándor István példájában az, ami őt mégis kiemeli?
– Rengeteg kitűnő személyisége van a magyar egyháznak, Brenner Jánostól kezdve Kenyeres Lajoson át nagyon sokak, akiket talán alig-alig ismerünk , vagy akit nagyon is ismerünk – gondolok itt Mindszenty József „fehér vértanúságára”. Nem hiszem, hogy bármi is kiemelné ezek közül Sándor Istvánt. Valamiért most a Jóisten úgy gondolta, hogy ebben a percben őrá van szükség, és én nagyon bízom benne, és imádkozunk is érte, hogy a többiekre is sor kerüljön. Mi azt látjuk, hogy az egész szerzetesrendet, egyházmegyét, közösséget megerősíti az, hogy egy személyt közülük az Egyház a Szentlélek vezetésével „hitelesít” – hiszen a boldoggá avatás egy ilyen esemény is. Bízunk benne, hogy ez többször meg fog történni a közeljövőben.
A cikk Lengyel Ákos/Szaléziak.hu interjújának rövidített, szerkesztett változata.
Hasonló cikkeink:
Boldog Sancha – az ismeretlen Árpád-házi szent
Tweet