Talita

Akit Taizé szele megcsapott

Holnap kezdődik Berlinben az ötnapos Taizéi Találkozó, vagyis a „bizalom világméretű zarándoklatának” harmincnegyedik állomása. Az ökumenikus Taizéi Közösség évről-évre más európai városban szervezi meg ezt az eseményt.
Sajnos már nem tartozom a fiatalok közé, akik százezrével vesznek részt ezeken a találkozókon, de hajdan ott voltam többször is. Legkedvesebb emlékeim között őrzöm ezeket az élményeket.

1989 nyarán vettem részt először taizéi találkozón Pécsett. Ez volt az első közép-európai találkozó, ahová szocialista országokból és nyugatról egyaránt érkezhettek fiatalok. Egy barátunk édesapjánál laktunk férjemmel, akivel friss házasok voltunk, és a városi sportcsarnokban rendezett közös imádságokon vettünk részt. Itt tanultam először taizéi énekeket, amelyek a lelkem mélyét megérintették.

Ezek az énekek együtt énekelt imádságok. Dallamuk, szövegük egyszerű. Már az ókori irodalomban ismert eszközökkel hatnak: az ismétléssel, a gondolatritmussal. A meditációnak, a magánimának egyik legősibb módja az egyszerű, énekelt imák ismétlése. Hihetetlen ereje van, ha sok ezer ember együtt, közösségben imádkozik! Pécsről hoztuk magunkkal azt a taizéi éneket, amely a mai napig az egyik legkedvesebb számunkra, és ma már gyerekeinkkel együtt énekeljük: „Jézus életem, erőm, békém. Jézus társam, örömem! Benned bízom, te vagy az Úr, már nincs mit félnem, mert bennem élsz.”

1989. december 27-én a Wroclawban tartott találkozóra utaztunk. Egy közeli faluban, egy özvegyasszony házában kaptunk szállást. Tíz vendéget fogadott, közülük négyen voltunk magyarok. Lenyűgözött az a vendégszeretet, amivel ez a – nem gazdag – asszony és a falubeliek körülvették a hozzájuk érkező fiatalokat.

Wroclaw központjában hatalmas sátrakban tartották a közös imádságokat. Örömmel fedeztük fel, hogy Roger testvér, a Taizéi Közösség elöljárója nem parancsuralmi vezető, még csak nem is akarja szónoklataival saját bűvkörébe vonni az embereket. Néhány mondatban megosztott gondolatai alázatra indítanak, mivel kimondásuk is alázatos. Önvizsgálatra ösztönöznek, és csöndes örömöt, biztatást sugároznak. A közös imádságok is mentesek mindenféle „ceremóniától”, nem tesznek erőszakot a hitüket különféleképpen megélő emberek lelkén, nem követelnek, hanem csak utat mutatnak. A wroclawi találkozó sajátosan összefonódott a rendszerváltás friss, eufórikus élményével is: különvonatunkból hazafelé sok ezren üdvözöltük az integető határőröket, és azt hittük, a határok ezután örökre nyitva maradnak.

1990-ben Prága adott otthont a találkozónak. Férjemmel ketten egy egyedül élő fotóművész prágai lakásában kaptunk otthont. A házigazda zárkózott, de udvarias személyiségéből arra következtettünk, komoly tett volt tőle, hogy vendégeket fogadott. Az utolsó nap ebédjén azután felengedett a zárkózottsága, jót beszélgettünk, és adott nekünk ajándékot is: Prága tornyait ábrázoló fotógrafikáját, amely azóta is lakásunk egyik dísze.

Prágában figyeltem fel először a taizéi ikonokra. Az esti közös imádságok után ugyanis a fiatalok közül sokan a földre fektetett ikon-kereszthez érintették a homlokukat, úgy imádkoztak. A taizéi képek, amelyeket görögkeleti ikonok alapján készítettek, nagy örömmel töltöttek el. Nap mint nap tapasztalom, hogy felnőttek és gyerekek mennyire nem tudnak mit kezdeni a képekkel, a képzőművészettel. A vallásos témájú művekkel még rosszabb a helyzet. Hallottam már olyan keresztényt, aki a taizéi képeket (és általában az ikonokat) bálványnak nevezte. Persze csak azért tehette, mert sem az ikonok, sem Taizé szellemiségét nem ismerte. Nem tudta, hogy a vallásos kép alkotója festés közben ugyanazt teszi, mint minden hívő: imádkozik. Az ő imádsága nem szavakká formálódik, hanem képpé. Egy vallásos témájú képet nézni ugyanolyan, mint a leírt imádságot olvasni: lelkemet gazdagítja, gondolataimat Isten felé irányítja, bibliai eseményeket idéz fel. Ugyanez történik, amikor a fiatalok fejüket a kereszthez hajtva imádkoznak: felidézik Krisztus szenvedését, megváltását. Nem a képet tisztelik, hanem a személyt és a történést.

A Prága utáni években családunk gyermekekkel gyarapodott, így elutazni nem tudtunk, de a két Budapesten tartott találkozóból kivettük a részünket. Segítettünk a szervezésben, és vendégeket fogadtunk. Ezzel próbáltuk meghálálni, hogy megérthettük: Taizé a gyakorló keresztények számára megerősítés a hitben, a keresők számára pedig a hagyományokra épülő vallásosság „előszobája”. Ajtót nyit a kereszténység megismeréséhez, biztat, hogy a kereső ember elköteleződjön ahhoz a keresztény felekezethez, amelyiket választja, vagy amelyikbe beleszületett. Ugyanakkor, akit egyszer Taizé „szele megcsapott”, nehezebben fogja elviselni saját egyházában a tekintélyuralmat, a másként gondolkodók kirekesztését, a kiengesztelődés-képességének hiányát. Taizé tehát akaratlanul is mércét állít a keresztény egyházak elé, ahová a fiatalokat küldi: a másik ember megbecsülésének mércéjét.

Remélem, hamarosan a gyermekeink indulnak majd ezekre a zarándokutakra, és titokban azt is, hogy még mi is követhetjük őket.

1940-ben, 25 éves korában a francia származású svájci Roger Schutz egy franciaországi kis faluban, Taizében telepedett le. Háza közel volt az országot kettészelő demarkációs vonalhoz, így megfelelőnek bizonyult háborús menekültek, köztük zsidók befogadására. Rogerhez néhány segítőtárs csatlakozott. A háború végén árva gyerekeket és egy közeli tábor német hadifoglyait látták vendégül. Csoportjukhoz folyamatosan újabb fiatal férfiak csatlakoztak, majd 1949 Húsvétján az első hét testvér örökfogadalmat tett a cölibátusra, a közös életre, valamint a teljes egyszerűségre.
A közösség ma mintegy száz testvért számlál, katolikust és különböző protestáns felekezetűt egyaránt, akik kb. 30 különböző országból származnak. A közösség már puszta létezésével is a kiengesztelődés jele a megosztott keresztények és az egymással szembenálló népek között.
Az évek során egyre több fiatal érkezett Taizébe a világ minden részéről, hogy részt vegyenek az egyhetes találkozókon.
Roger testvért 2005. augusztus 16-án, kilencven éves korában az esti ima alatt meggyilkolták. Azóta a közösség priorja Alois testvér.

Kölnei Lívia