Ákos: A fénybe nézz!
Merő véletlen, hogy újra egy friss Kossuth-díjas könnyűzenész dalszövegét ízlelgetjük. Úgy tűnik, a díjakról döntők időnként megtalálják a minőséget. Ákos klipjét másfél év alatt több mint egymillió ember nézte-hallgatta meg.
Ember, kelj fel, tudod, hogy várnak rád! – köszön be Ákos a dalba.
Felkaptam a fejem, amikor először hallottam. Azt feltételezi, hogy aki hallgatja, az épp aludt vagy elesett? Furcsa kiindulópont. És ki vár rám? Jó, tudom, rám általában várnak, de sok emberre nem vár senki. Egyáltalán kinek szól?
Hallgattam tovább a dalt, és lassan körbefolyt, hátára vett, magával sodort. Szétfolyt, ami rég volt, mostanra senki sem értené.
Ákos a negyvenes éveiben jár, vagyis abban az életkorban, amit már én is jól ismerek. Változnak a daltémái: mélyülnek, összegeznek. Kezdet, végzet – egyik sem rejtély már. Így igaz. Minél tovább élsz, annál jobban ismered mindkettőt, a két pólus közelít egymáshoz. A kettő között, az egyre szűkülő időben nem marad más, csak a hit és a dac. A dacos hit, de nem a nyers, hanem a bölcs.
Az életkor előrehaladását jelzi az is, hogy egyre több – korábban talán lenézően elutasított – közhely emelkedik törvénnyé. Hasonló ez ahhoz, mint amikor látunk egy rózsaszín, naplementét ábrázoló festményt, és elhúzzuk a szánkat. Azután egyszer elmegyünk kirándulni, és ránk alkonyodik. Elénk tárul ugyanaz a „giccs” – az a csoda, amit a természet alkot. A húszas-harmincas értelmiségi költők, dalszerzők még visszataszítónak érezhetik ezeket az elcsépeltnek tartott szólamokat: A tiéd csak az marad, amit másoknak adsz. Éltet a lélek, de közben a vágy eléget; a tenger egyszer elnyel, de hagyj itt egy szép emléket. Nincs is más, csak egyetlen dal, amit mindenhová hordasz magaddal. A negyvenes hallgatja, olvassa ezeket a közhelyeket, és rádöbben, hogy mind igaz. Valóban éltet a lélek (sőt: a Lélek), miközben a vágyaink időről-időre elégetnek. S valóban van egy belső dal, egy hangszín, egy szólam, ami csak ránk jellemző.
Az elesés-felállás ellentétpárja is a pszichológia és a kultúra egyik legismertebb közhelye/toposza. Voltak nagy elesések a világtörténelemben. Jelképes és valós botlások, térdre és arcra esések. A leghíresebb minden bizonnyal az, amikor Jézus háromszor esik el a keresztúton. Az esés soha nem jó. Mindig megijeszt, mindig fáj. Mindig nehéz belőle felkászálódni. De muszáj. Még bírnod kell, nem felejtheted el, hogy az a nyughatatlan szív lobog benned!
Általában nem kedvelem a videoklipeket, mert mesterkéltek, túlságosan pörgősek és pózolnak. A fénybe nézz klipje sem kivétel teljesen ez alól, de nézhető. Sőt, még ad is hozzá a tartalomhoz. Az Adria napfényes hullámain ringatózó csónak (Kharón, az alvilági révész ladikja) és a napszemüveges Ákos (az Utazó). Feltűnik még a fiukat aggódva figyelő-váró szülők alakja is (az Apa valóban Ákos édesapja). A fiú végül hazaér – még evilágon vagy már a másikon? –, és úgy érinti meg szülei arcát, mintha vak lenne, mintha csak most ismerné fel őket igazán. Elgondolkodtató képek és gesztusok ezek, de a legjobban azt kedvelem, amikor az Utazó gyönyörű, fehér kavicsokat gyűjt a fekete aktatáskájába. A Jelenések könyvének kavics-jelképe jutott eszembe: a mennyországban az üdvözültek valódi neve egy kavicsra lesz felírva. Számomra mégsem a klip jelenti az élményt, hanem a szöveg és a zene egysége.
A fénybe nézz-t besoroltam a depresszió elleni gyógyhatású készítmények közé. Lélekerősítő dózis. Ákos dala azokhoz szól, akik még bíznak a fényben, vagyis a Fényben (a Világ Világosságában), és ebbe a bizalomba kapaszkodva még fel tudnak állni. (Azoknak, akik külső fizikai segítség nélkül már nem képesek felállni, az Ébredj – Szent Márton köpenye és a Tű a vénán c. dalai szólnak.)
A fénybe nézz! – tanácsolja Ákos. De hát a fénybe nézni nem lehet! A Fénybe viszont igen. Fényesen áradó hangszerelés és Ákos kiteljesedett, szép hangja teszi sugárzóvá a mondandót: Biztos a Fénybe érsz, ha fel tudsz állni, mikor elbuktál!
Önmagának szól. És nekem is.
Kölnei Lívia
Képek: innen.
Kapcsolódó cikk:
“Csíkos” Csillag vagy fecske
Tweet