Talita

Keresztény női magazin

Amerika nem olyan polírozott, mint Nyugat-Európa – Beszélgetés Szilvay Gergellyel

Tavaly szeptembertől idén május végéig volt New Yorkban a Mandiner újságírója, a PPKE doktorandusza, Szilvay Gergő, aki a hazai konzervatív gondolkodás és kiállás egyik legkövetkezetesebb képviselője. Amerikai élményeiről, tapasztalatairól kérdeztük.

– Meglepett, hogy egyszer csak kiderült, New Yorkban vagy.

– Engem is meglepett! Tanultam korábban Krakkóban, illetve Kolozsváron, de az ugyanúgy az ismerős Közép-Európa; Erdély meg nekem nem külföld. Nyugaton korábban nem voltam hosszabb ideig. Mielőtt tavaly befejeztem a doktori iskolát, barátaim meggyőztek, hogy meg kellene pályáznom a Kőrösi Csoma Sándor Programot, mivel szerintük nekem való. A néptánc miatt végül New Yorkba küldtek. A KCSP keretében a diaszpóra magyarságához küldenek ösztöndíjas munkatársakat, hogy segítsenek a helyi magyar közösségeknek. Többnyire néptáncosokra, cserkészekre, magyartanárokra és rendezvényszervezőkre van szükség.

– Milyen feladataid voltak?

– Nagyon sokoldalú volt a munkám. Ki tudtam próbálni új területeket is. Jó volt kirobbanni az újságírás, a tanulás világából és a monitor elől. A New York-i Magyar Házba delegáltak, ahol Nagy Ildikó, a Ház igazgatója volt a mentorom, és leginkább az ott működő, Ildikó által vezetett Délibáb Néptáncegyüttessel foglalkoztam, nagyjából tizenöt emberrel. A Magyar Házban működik az Arany János Magyar Iskola, itt szintén tanítottunk néptáncot. Szerkesztettem a ház honlapját, rendezvények, táncház, filmvetítések lebonyolításában vettem részt. Voltak egészen gyakorlati dolgok is, mint a terem berendezése a rendezvények előtt, ásványvizet árultam a szünetben, utána elpakoltunk. A legbüszkébb azonban az Ildikóval és Bánhalmi Norbert fotóssal közösen készített 1956-os életút-interjúinkra vagyok, amelyekből kiállítást rendeztünk október 23-án. Nagy munka volt, reméljük, kötet is lesz belőle. Illetve volt alkalmam előadni a táncház-mozgalomról a Columbia Egyetemen májusban, egy nemzetközi konferencián, az se utolsó. Valamint hívtak minket fellépni Washingtonba, Dallas mellé és Daytona Beachre is, így össze tudtuk kötni a kellemest a hasznossal.

– Kivel dolgoztál?

– Egyrészt a mentorommal, Ildikóval, másrészt a Magyar Ház önkénteseivel. A Magyar Háznak a vezetőn és az ösztöndíjas munkatárson kívül nincsenek állandó alkalmazottai. És rendszeresen voltak közös rendezvényeink a főkonzulátussal vagy a Balassi Intézettel, így velük is együtt dolgoztunk.

– Milyen a Magyar Ház? Hogyan képzeljük el?

– Egy kisebb épület a 82. utcában, Manhattanben, az egykori magyar negyedben. Az intézményt a hatvanas években alapította három szervezet, egy irodája van, egy díszterme, ahol a rendezvények vannak, egy kis előtér, amely egyben kiállítótér is, ott van a Hagyományok Házával együtt felállított, négy vitrinből álló mini népi kiállítás.

– Ezek szerint főleg magyarokkal voltál ott is.

– Így van, bár a Délibábban van néhány amerikai is.

– Ez elég jelentős szűrő volt, nem?

– Igen, valahol egy kis Magyarország és kis Erdély, mert akikkel találkoztam, többségükben erdélyiek voltak.

– Milyennek láttad a helyzetüket a metropolisz világában?

– Elég hamar kiderült, hogy ott sincs kolbászból a kerítés. Sok magyar ott sem él jobban, mint itt. Nehéz megkapaszkodni. Persze komoly törésvonalat jelent, hogy legálisan vagy illegálisan van ott valaki. Előbbiek szignifikánsan jobb helyzetben vannak. New York egy gyűjtőhely. Aki elhatározza, hogy az Egyesült Államokba megy, ott landol, aztán sokan ott is maradnak.

– Mennyire élő a magyar közösség New Yorkban?

A vidéki városokban, kisebb településeken sok, pezsgő életű magyar közösség működik, amelyek gyakran összejönnek, programokat szerveznek. A New York-i Magyar Ház vonzáskörzete kb. 200 kilométer. A magyar negyedből már a hetvenes években kikoptak a magyarok, aki a Házba jön, még a városban is akár másfél-két órát metrózik, mire odaér. Aki a városon kívül lakik, az ugyanennyit autózik. Elméletileg tízezer magyar él New Yorkban, de eléggé elszórva. Ennek a töredéke jár a Magyar Házba. Az egyházaknak vannak erős közösségei, főleg a reformátusoknak és a baptistáknak. A KCSP-sek rendszerint találkoznak azzal a problémával, hogy a magyar közösségekből hiányoznak a fiatalok. Fiatal családosok vannak, aztán középkorúak és idősek. A másod-harmadgenerációs, illetve frissen kiérkezett húszas-harmincasok azonban nagyon nehezen szólíthatók meg, már ha egyáltalán rájuk találsz.

– Amíg te ott voltál, nagyjából hányan fordultak meg a Magyar Házban?

– Fogalmam sincs, rengetegen. A különféle rendezvénytípusoknak megvan a behatárolható közönsége, így talán párszáz főre tehető a Ház „törzsközönsége”. De rajtuk kívül is sokan megfordulnak ott alkalmilag. Az Arany János iskolába kb. 60 gyerek jár, természetesen találkoztam a szüleikkel. Ezen kívül az önkéntesek azok, akik szorosabban kötődnek a Házhoz, vagy akik gyakran járnak, mint a Délibáb tagjai. Szorosabb kapcsolatban tehát talán olyan harminc emberrel lehettem.

– Milyennek láttad New Yorkot?

– Ahogy a mentorom mondaná, New York a kalandorok városa. A vizeket leszámítva csak másfélszer akkora, mint Budapest, viszont nyolc millióan laknak benne, vagyis négyszer annyi ember, mint itt. Nagy távolságok vannak, és a tömegközlekedés nem úgy működik, mint nálunk. Még a metróalagútban is kialakulnak dugók. A fő reptérről eljutni Bronxba, ahol laktam, három óra volt. Manhattanben idő kellett, amíg megszoktam a felhőkarcolókat, az ember kitöri a nyakát, amikor felnéz. New York lenyűgöző, de hozzá képest Budapest emberléptékű, mondhatnám kicsi. Hozzáteszem, hogy amikor utaztam, igen sokszínű országgal találkoztam, ami nem is csoda, hiszen kontinensnyi területen fekszik Amerika. A metropoliszok korántsem egyenlőek az Egyesült Államokkal, nem csak New York, Washington és Los Angeles Amerika, hanem a közepes és kisvárosok, a vidék is. Új-Angliában, Virginiában vannak helyek, amelyek ideális terepet nyújtanak a vidékromantikának. Festményszerű, ahogy a gyönyörű farmok sorakoznak dombról dombra.

– Milyennek láttad az amerikaiakat?

– Végtelenül udvariasak, már-már ijesztően segítőkészek. Sokszor nem is kell kérdezni, ha látják, hogy el vagy veszve, megszólítanak, eligazítanak. New Yorkban, a lélektelen metropolisz közepén is. Amerika a you can do it éthoszára épült – tényleg magabiztosak és optimisták, amit jó lenne eltanulni tőlük. Valóban nem annyira műveltek Európával kapcsolatban, de szerintem az európaiak sem értik annyira Amerikát, szóval ez kölcsönös. Nagyon megnyerő volt, hogy számukra mennyire egyértelmű az adományozás a fontosnak ítélt ügyek, helyek megtámogatására, akár anyagiak formájában, akár úgy, hogy az idődet ajánlod fel. Az önkéntesség alap. Gyakran szidjuk az amerikaiak individualizmusát, de szerintem közösségelvűbbek, mint az európaiak, talán épp azért, mert nincs akkora támogatási rendszer, mint itt. Nem az államtól várják, hogy az mindent megoldjon. Számukra természetes, hogy asszertív kommunikációs eszközökkel pénzt gyűjtenek jótékony céllal. A másik oldalon persze ott van, hogy agresszívebb a reklám- és marketingkultúra. Mindenhol van valamilyen bónusz, visszatérítés, többnyire ráadásul átvágás nélkül, ami nekünk új. Az amerikaiak hiányolják is, hogy Európában ilyen nincs. Van mit tanulni a gyakorlatiasságukból. Másrészt gyakran nehéz az amerikaiakkal mélyebb beszélgetéseket folytatni, kényelmetlenül érzik ettől magukat. Ami pedig valóban ijesztő volt, azok a nevelési szokások. Teljesen burokban nevelik a gyerekeket, nem teszik ki semmi kihívásnak őket, a cserkésztáborban műtűz van, mert az igazi veszélyes, és ha rosszat felelsz az órán, akkor is megdicsérnek, majd elmondják a jó megoldást. Ha a gyereknek nincs kedve épp cserkésztáborba menni, akkor nem kell mennie. Holott ebben a korban még küldeni kellene a gyereket, nem kérdezgetni. Mindent szolgáltatásnak tekintenek, olyan szolgáltatásnak, aminek a lelki nyugalmukat és lekötésüket kell támogatnia. Innen pedig már érthető az amerikai egyetemek túltolt pécé világa és a perkultúra. Ha leesik két csepp hó, már bezárnak az iskolák, pedig hozzászoktak a kétméteres hóhoz is. Rákérdeztem, ez mi, fél centi hótól minek megijedni, az volt a válasz, hogy mindenki attól tart, összekoccan valakivel, és perelni fogják.

– Kintléted alatt volt az elnökválasztás. Mit érzékeltél belőle?

– Igyekeztem beleásni magam az amerikai történelembe, történelemfelfogásba. Követtem a híreket, kértem például Washingtonban lakó ismerőseimet, hogy értelmezzék számomra az eseményeket. A New York-i utcán alig lehetett valamit érzékelni az elnökválasztásból, még plakátok sem voltak. Persze New York annyira demokrata város, hogy felesleges lett volna sokat invesztálni bele a republikánusok részéről. A billegő államokat igyekeznek ugyanis megszerezni a pártok, a biztosakkal nem foglalkoznak annyit. Egyébként Washingtonban járva látványos volt számomra, hogy mennyire a vidék választotta meg Trumpot. Szokás kint, hogy az elkötelezettebbek valamilyen táblával, zászlóval demonstrálják, hogy kit támogatnak. Washingtonban, bent a városban szinte csak Hillary-zászlót lehetett látni, a városon kívül pedig szinte csak Trumpot. Meglepődtem, hogy a demokrata szavazók mennyire nem tudták feldolgozni Hillary vereségét. Amikor Obamát megválasztották, nem voltak a Trump-ellenes tüntetésekhez hasonló megmozdulások. Most sokaknak világvége-hangulata lett, mondhatnám, hogy a Hillary győzelmében korábban biztos demokrata bázis egy részén hisztéria lett úrrá.

– Bronxban laktál; milyen tapasztalatokat szereztél a városrészről?

– A szélén laktam, nem a sűrűjében. Azt tudni kell New York rossz hírű kerületeiről, Bronxról és Brooklynról, hogy fél budapestnyi kerületek, így találhatóak bennük rosszabb és jobb környékek is. Harlem viszont egy Manhattan északi részén található negyed. A régi gettókat az előző évtizedekben rendbe tették, ahogy 1990 után az egész várost megpucolta a bűnözéstől két polgármester, Rudy Giuliani és Michael Bloomberg. Amikor a régi New York-iakat megkérdeztem, hogy mennyire kell komolyan venni azt, hogy nagyon rossz volt a közbiztonság 1990 előtt – hisz a budapesti nyolcadik kerületnek is, amiben lakom, a híre sokkal rosszabb, mint a helyzete –, azt felelték, hogy addig tényleg az egész város a gengsztereké volt. Ez elmondásuk szerint azt jelentette, hogy sötétedés után nem mentek ki az emberek az utcára, néha nappal sem, mert lőttek. 1990-ben 22 fiatalt lőttek le a metróban, a manhattani belvárosban – ez volt az utolsó csepp a pohárban. Vannak persze ma is Népszínház utca-szerű helyek New Yorkban, itt-ott még sokkal rosszabbak is, de szerintem a Népszínház utcába is be lehet menni gond nélkül.

– Egyre több a hispán az USA-ban. Hogyan jelenik ez meg New Yorkban?

– Kétnyelvű a város, rengetegen beszélnek spanyolul vagy spanglish-ül, rengeteg a spanyol nyelvű hirdetés. Bronxban mindennapos, hogy spanyol szót hallasz, sok fekete is spanyolul beszél. Szerintem egyébkén baj, hogyha a hispánok nem tanulnak meg angolul, de azt tudni kell, hogy az USA-ban nincs hivatalos nyelv.

– Milyen az amerikai színes bőrűek helyzete, hogyan jelennek meg a közéletben?

– Az ország lakosságának 12 százaléka fekete. Nagy részük délen él, a Bibliaövezetben és a nagyvárosokban. Az őket érintő közéleti viták hasonlóak a hazai cigánysággal kapcsolatosakkal: Szükség van-e pozitív diszkriminációra? Rasszista-e a társadalom vagy sem? Azt viszont nem mondanám, hogy az amerikai színes bőrűek helyzetét egy az egyben meg lehetne feleltetni a magyar cigányságénak.

– A hírek szerint nagyon rossz a feketék és a rendőrség viszonya.

– Igen, különösen amióta Fergusonban lelőtték a fekete Michael Brownt. New York demokrata polgármestere is haragban van a rendőrséggel, meg akarja rendszabályozni őket. A rendőrök ma inkább elkerülik a feketéket, nem is igazoltatják őket, nehogy megkapják a rasszizmus vádját. Ezt nevezik a volt St. Louis-i rendőrkapitány szavával élve Fergusson-hatásnak. Ez is egy kultúrharcos vita: az igazoltatások ellenzői szerint az utcai igazoltatással az igazoltatott ember jogait veszik semmibe, s mivel gyakrabban igazoltattak feketéket, ezért az ő jogaikat még inkább. Pedig a feketéket nem azért igazoltatják gyakrabban, mert rasszista volna a rendőrség, hanem mert a feketék által lakott környékeken sokkal magasabb a bűnözési arány, a rendőrök meg nyilván ott igazoltatnak többet, ahol ennek nagyobb a megelőző hatása, ahol nagyobb esély van a bűnözők elfogására. A feketék közti magas bűnözési arány pedig nem a többségi elnyomásnak köszönhető, hanem például annak, hogy a fekete gyerekek 70 százaléka apa nélkül nő fel, azaz nincs, aki megrendszabályozza őket. Ez az összefüggés mára már elég egyértelmű, csak nem illik az elnyomás-narratívába. Az Obama-kormány egyébként alaposan megnehezítette a rendőrségek életét, például betarthatatlanul sok adminisztrációt varrt a nyakukba az ügymeneteikről, pl. az igazoltatásokról. Pedig az amerikai nagyvárosi rendőrségek profi csapatok, pszichológiailag is. Obamáék amúgy is az élet minden területén próbáltak beleszólni a legapróbb dolgokba, mindent megpróbáltak mikromenedzselni – Washingtonból.

– Mi a legnagyobb haszna annak, hogy kint voltál?

– Három területre oszthatóak a főbb tapasztalatok. Mivel utaztam is, megismertem az országot. Aztán megismertem a diaszpóra magyarságát. És végül beleláttam egy kicsit a magyar diplomácia világába. Voltam Washingtonban a Hungary Initiatives Fondation egy fantasztikus, egyhetes továbbképzésén, ahol szintén nagyon sokat tanultam Amerikáról. És van egy fontos mentális tapasztalatom is. Eddig is meggyőződésem volt, hogy nagy munkával is csak kis lépéseket tudunk tenni, keveset tudunk elérni, de ez a meggyőződés még inkább erősödött: csak egészen apró dolgokkal tudunk hozzájárulni a nagy egészhez, és ez is rengeteg munka. Hangzatos, hogy a KCSP-s a „magyarságot szolgálja”, de ez a gyakorlatban sok sziszifuszi, gyakran nem is látható munkát jelent. Interjúkat gépelsz be, könyvelést nézel át, lépéseket gyakorolsz a néptáncórára, s elmegy az idő. Ettől még magyarságszolgálat ez, s nagyon is megéri, de a világmegváltó tervekről le kell tenni. Aprómunkáról van szó.

– Alázatosabb lettél?

– Hát, ha ez azt jelenti, akkor talán mondhatjuk, hogy igen. Azzal egyébként, hogy kicsit beleláttam a diplomácia világába is, más korábbi sejtéseimben is megerősödtem. Mi, újságírók, elemzők nagyon szeretjük megfejteni, mi megy a háttérben, ami például a politikát illeti, legyen szó belügyekről vagy akár a szíriai nagyhatalmi játszmákról. Kiokoskodjuk a tudható információkból, magyarán szinte a semmiből a „tudást”. Gyakran felülünk lehetséges, de egyáltalán nem biztos gondolatmeneteknek. Azzal, hogy beleláttam abba, hogyan működik a magyar diplomácia egy kis szelete, meggyőződtem róla, hogy teljesen más okok, megfontolások is lehetségesek, mint amit mi el tudunk képzelni. Ha nem tudjuk egy-egy lépésnek az okát konkrétan, akkor felesleges találgatni, felháborodni, dicsérni. Tudok jó pár példát, de mondani nem fogok. Mi, újságírók amúgy is szinte mindenkivel szemben túl szigorúak vagyunk. Ez talán szakmai ártalom. Mivel az újságíró folyamatosan tájékozódik, az a képzete van, hogy tud mindenről, ért mindenhez. Túl gyorsan ítél. Csak ül a gép előtt, de megmondaná a döntéshozóknak, hogy mit kellene tenniük, hisz annyira egyértelműnek tűnik. Pedig nem az. Nemcsak a politikára gondolok, mert azért nem szeretném a politikusokat a mennybe meneszteni, hanem a közélet, a magyar-magyar kapcsolatok, akár a civil szféra világára is. Sok újságíró, szerkesztő, aki egész nap ül a gép előtt, és a dél-bhutáni önkormányzati választásokról is azonnal tudja az eredményeket, folyamatosan osztja az észt, ironizál, mindenen viccelődik, és megmondja a tutit, miközben egy amerikai magyar közösségben vagy egy kis faluban csendben építkeznek az emberek, tesznek nagy munkával keveset, s állandó viccelődés helyett hisznek abban, amit tesznek. Azt hiszem, az újságírók nehezen békélnek meg a világ tökéletlenségével és az emberi hibákkal is. Soha nem szerettem ezt a stílust. Az a legrosszabb, amikor ez hétköznapi viselkedéssé is válik. Egy újságírónak talán ez nehezebb, de le kell tennünk arról, hogy mindig, mindenben uptodate-ek legyünk. Ha mindenben otthon akarunk lenni, csak a felszínt fogjuk kapargatni, és nem lesz nyugodt életünk. El kell tudni választani azt, ami fontos nekünk, attól, amit elengedünk, végleg. A Muzsikás zenészei mondták nekem egyszer, hogy alig van idejük moziba, színházba járni. Nyilván ha járnának, akkor meg nem tudnának úgy zenélni. Valamit valamiért.

– Megkísértett a gondolat, hogy kint maradsz?

– Valamilyen formában érzelmi sivatag vár mindenkit, aki kiköltözik valahová a Kárpát-medencéből. Első generációs kivándorlóként pedig nem igazán lehet beilleszkedni sehová. A legnyitottabb, legbefogadóbb közegben is örökre jöttment marad az ember, ezen semmilyen program, attitűdváltozás nem tud segíteni. Ennek oka pedig szimplán, hogy más a többségi kultúra. New York egy igazi multikulti metropolisz, ahol még az amerikai fehérek is kisebbségben vannak, a lakosság egyharmadát teszik ki. Kb.160 nemzetiség él a városban. Mondhatnánk, hogy mindenki kisebbségi valahogy, mégis nehezebb magyarnak lenni, rengeteg energiába kerül kapcsolatot tartani magyarokkal, magyar rendezvényekre, néptáncra járni. Itthon ez természetes, mert magyarok vagyunk mind, kint ez elhatározás, döntés kérdése. Sokan kérdezték, hogy nem akarok-e kint maradni. Nyilván, mivel kilenc hónapig kint voltam, idő kell ahhoz, hogy visszaszokjak az itthoni viszonyokhoz, s hiányzik az ottani közösség, főleg a Délibáb. Amerika nagyszerű hely, a negatívumokkal együtt is könnyű szeretni. Nem kell imádni, de valóban lenyűgöző ország. Sok mindent meg lehet tőlük tanulni, de azért nem kell hasra esni sem. Szokták mondani, hogy a magyarok rosszul öltözöttek, hát, ha igen, akkor az amerikaiak még inkább. Nincs az a kötelezettség, hogy rendesen fel kell öltözni pl. egy koncertre, még a Carnegie Hallba is be lehet menni rövidnadrágban. Ami azért kár. Az egész ország egyáltalán nem olyan valószerűtlen módon kikent-kifent, mint pl. a nyugat-európaiak. Lehet, azért, mert az amerikai jóléti állam kisebb, mint a nyugat-európai. New York utcáin keveredik a fűszag a kukaszaggal. A metró Budapesten sokkal tisztább, mint ott. Amerika nem annyira polírozott, mint Nyugat-Európa. Életszagúbb. Nekem az jött le, hogy egyáltalán nem rossz hely Magyarország, a problémáival együtt sem. És ez nem kormányfüggő. Amúgy sem a kormánytól kell az összes bajunk megoldását várni. Az utcát a házunk előtt nem a közterületeseknek, az önkormányzatnak, hanem nekünk kell tisztán tartani. Ugyanazt gondolom a kivándorlásról, mint a bevándorlásról. Szíriában is kell, hogy maradjon valaki, nem költözhet mindenki sem tőlünk, sem onnan Berlinbe, Londonba vagy New Yorkba. Eljátszottam a gondolattal, milyen lehet kint élni, milyen lenne kint maradni, de komolyan nem merült fel. Nagyon hiányozna a hazám, az itthoni közösségeim, meg hogy közel van Erdély. A kinti magyarok közül is sokan őrlődnek, maradnának is, haza is jönnének. Aztán többnyire maradnak. Ez a lelkiállapot nekem nem hiányzik.

– A munkatársaidtól, ismerőseidtől búcsúzva azt írtad a Facebookon, hogy a magyarság szolgálata vezérelt.

– Kifejezetten örülök annak, hogy nem tanulmányi ösztöndíjjal mentem. Jó volt, hogy gyakorlati, másokat is szolgáló haszna volt annak, hogy ott voltam. Amikor hazajöttem, akkor például azt írtam a búcsúposztomban, hogy nem valamiféle önkereső spirituális izé vezérelt. Ezzel együtt én is fejlődtem, alakultam, sokat tapasztaltam, tudtam utazni, világot látni, de ez mind csak öncélú önzés lett volna, ha nem tudtam volna a magam kis apró hozzájárulásával szolgálni a helyi magyarokat. Azzal, hogy segítek, ahol tudok, s átadom a néptánctudásomat. Akkor a lét elviselhetetlen könnyűségét éreztem volna. De inkább az elvégzett munka örömét érzem. Nagyon jó érzés volt látni a munkám közvetlen hasznát is. Életem egyik legértelmesebb, legtermékenyebb, legváltozatosabb időszaka volt, ebben biztos vagyok. Olyan jó arányban találtak meg a kihívások, nehézségek, feladatok és a kikapcsolódás, világlátás lehetőségei, hogy szerencsésnek mondhatom magam, ha tetszik, a gondviselés ajándékának kell tekintenem ezt a kilenc hónapot.

Szilvay Gergely (1983): a PPKE BTK történelem–kommunikáció szakán végzett, Közép-Európa specializációval. Dolgozott az MNO-nál, az InfoRádiónál és a Magyar Kurírnál, volt a Konzervatórium blog szerkesztője. 2013-tól 2016-ig a Mandiner munkatársa volt, egyben elvégezte a PPKE Politikaelméleti Doktori Iskolájának képzését. 2016 szeptemberétől 2017 májusáig a Kőrősi Csoma Sándor Program résztvevőjeként a New York-i Magyar Ház munkatársa volt. Hazaérkezése óta a Mandiner főmunkatársa.

Kóczián Mária

A képek Szilvay Gergely tulajdonai. Portréfotó: Zsugonits Gábor

Szilvay Gergely írásai a Talitán:

Mit várhatnak Trumptól a katolikusok?

Keresztes hadjáratok – letörölhetetlen szégyenfolt vagy védelmi háborúk sora?

Papok, pedofília, Spotlight

Varázstalanítás ellen

Hogy is van ez a “szentesdi”?


Hozzászólások

  • Sztrehovszkine Maria szerint:

    Annyira jol irta le a kinti helyzetet,bar Canada kisse mas tipusu orszag,megis monhatnank az emberek mentalitasa teljesen ugyan az. Ritkan olvasni ilyen jol megrajzolt irast Amerikarol.

Hozzászólás a(z) Sztrehovszkine Maria bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162