Talita

Anthony de Mello 83

De Mello divat. Olvassák keresztények, keleti vallások hívei, keresők és persze ateisták is. Újra és újra felkorbácsolódnak körülötte a viták: eltávolít a kereszténységtől vagy közelebb visz?

Antony de Mello (1931-1987) ebben az évben lenne nyolcvanhárom éves, ha mindössze ötvenhat éves korában nem végez vele szívroham New Yorkban. Azért érkezett oda, hogy az Egyesült Államok több városában konferenciasorozatot tartson szakterülete, az ima és a lelkigyakorlatok témakörében.

Lelkigyakorlataira nagy hatást gyakorolt a keleti vallások meditációs gyakorlata, amely a korai kereszténységhez hasonlóan a test, a testtartás, légzés szerepét is hangsúlyozta az elmélkedésben, az imában. A Bombayban (ma: Mumbai) született de Mello alig tizenhat évesen lépett be a jezsuita rendbe. Sokoldalú képzést kapott a noviciátusa után. Barcelonában filozófiát, Chicagóban teológiát és pszichológiát, Rómában lelkiségi teológiát tanult. Volt a rend fiatal tagjainak lelki vezetője, misszionárius, lelki vezetők képzője, terapeuta.

Előadásaival, lelkigyakorlataival bejárta a világot. Híressé tették lelkigyakorlatos kézikönyvei mellett azok a művei is, amelyekben rövid, tanulságos történetek segítségével próbálta elmélkedésre, eszmélésre bírni embertársait. Ezek között alig akad olyan, amely ne lenne humoros, de Mello ugyanis különlegesen jó humorérzékkel megáldott ember volt, aki a nevetést igen nagyra tartotta. Több kis írása szól arról, hogy a nevetés közelebb hozhat bennünket Istenhez.

„Mivel a mesternek beszédes kedve volt, a tanítványok igyekeztek megtudni tőle, hogy istenkeresésének milyen szakaszain ment keresztül. –Isten először kézen fogott – mondta –, a cselekvés földjére vezetett, és ott lakoztam néhány évig. Aztán visszatért, és a szomorúság földjére vezetett. Ott éltem mindaddig, amíg szívem meg nem tisztult minden rendetlen ragaszkodástól. Ekkor a szeretet földjén találtam magam, aminek égő tüze elpusztította belőlem mindazt, ami az énemből még megmaradt. Ez a csend földjére vitt engem, ahol csodálkozó szemeim előtt feltárultak az élet és halál misztériumai. –Ez volt keresésednek az utolsó állomása? – kérdezték. – Nem – válaszolta a mester. – Egy nap Isten így szólott: ’Ma elviszlek téged a templom legbenső szentélyébe, magába Isten szívébe.’ És elvezetett a nevetés földjére.” (Szárnyalás. 176.o.)

De Mello tudatosan – Jézus és Buddha példabeszédeinek mintájára – gyűjtött össze történeteket, meséket köteteiben. Ezt azzal magyarázta, hogy „az igazságot visszautasítjuk, de képtelenek vagyunk ellenállni egy rövid kis történetnek”. Ezek sok esetben nem általa írt művek voltak, hanem felhasználta pl. a keleti meséket, Naszredin hodzsa történeteit, szúfi, zsidó anekdotákat, adomákat, sőt nem ritkán a városi folklór vicceinek fordulatait alakította úgy, hogy a céljait szolgálják.

 „A tanítvány a Mester iránt érzett tisztelete miatt úgy nézett rá, mint a megtestesült Istenre. – Mondd meg nekem, Mester – kérte –, miért jöttél a földre? – Azért, hogy az ilyen hülyéket tanítsam arra, hogy ne vesztegessék az idejüket a mesterek imádásával – kapta rá válaszul.” (Abszurd egypercesek. 84.o)

De Mello élete végéig a jezsuita rend tagja volt, minden egyes könyvét egyházi engedéllyel adta ki, volt olyan, amelyet a rendnek ajánlott.

Kései műveiben azonban már szabadon értelmezte a katolikus teológiát és a kereszténység alapelveit. Miután egész életében lelki vezetőként dolgozott – alapvetően Indiában – nem keresztény környezetben, számos engedményt kellett tennie, ha a kereszténység lényegét a más vallásúakkal meg akarta értetni. Ezzel a jelenséggel sok misszionárius és rend esetében találkozhatunk.

Például a verbiták honlapján a missziós papok, szerzetesek munkájáról ez olvasható: „Szolgálatukat azonban a tőlük telhető legnagyobb rugalmassággal végzik, figyelve a helyi kultúra adottságait, a társadalom igényeit és az idők jeleit /…/.” Vagy gondoljunk a de Mellóhoz hasonlóan Indiában tevékenykedő, 2003-ban boldoggá avatott Teréz Anyára, aki, amikor rendjét, a Szeretet Misszionáriusait megvádolták azzal, hogy a hinduktól egy tál rizsért elvárják, hogy keresztények legyenek, a miniszterelnöknek címzett levelében ezt írta: „Egyesek keresztények, mások hinduk, illetve muzulmánok. Istent egyesek Ishwarnak, mások Allahnak, megint mások Teremtőnek hívják.”

  „Írországban, Belfastban, egy protestáns tiszteletes, egy katolikus pap és egy zsidó rabbi heves teológiai vitába gabalyodott. Hirtelen ott termett egy angyal közöttük, és ezt mondta nekik: – Isten áldását küldi nektek. Kívánjatok valamit, hogy béke legyen, s a Mindenható teljesíti kéréseteket! A tiszteletes ezt mondta: – Minden katolikus tűnjön el szeretett szigetünkről, s a béke fog uralkodni. A pap így szólt: – Ne legyen egyetlen protestáns sem a szent ír talajon. Akkor majd béke lesz a szigeten. – És te, rabbi? – kérdezte az angyal. – Neked nincs semmi kívánságod? – Nincs – mondta a rabbi. – Csak teljesítsd e két úriember kívánságát, én azzal nagyon megelégszem.

Kisfiú: –Te presbiteriánus vagy?
Kislány: – Nem, mi más gyűlölethez tartozunk.” (Szárnyalás. 110.o.)

De Mello művei halála után egyre ismertebbekké és népszerűbbekké váltak. New Yorkban a Fordham Egyetemen De Mello Lelkiségi Központ működik. Elveitől az egyházon belül, a keresztények körében is számosan elhatárolódnak. Ezért tarthatta fontosnak a de Mello szerzői jogait birtokló indiai központ, hogy minden egyes kiadott könyvében feltüntesse néhány sorban, hogy a szerző vallásilag vegyes környezetben, nem a katolikus hitet magyarázó kötetekként írta műveit. Talán ez vezetett ahhoz is, hogy a Hittani Kongregáció 1998-ban közleményt adott ki de Mello műveivel kapcsolatban, amelyet Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa írt alá. Ebben arra figyelmeztetik a híveket, hogy a de Mellónak már korai műveiben is megjelenő keleti bölcsességek a későbbiekben a keresztény hit fontos pontjaitól való elszakadáshoz vezettek.

Ilyennek tartják például azt, hogy a Biblia nem Istenről szóló érvényes kijelentéseket tartalmaz, hanem bevezet a csendbe; a vallások akadályai az igazság felismerésének; Jézusról nem Isten fiaként beszél, hanem mint olyanról, aki arra tanít bennünket, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk, és ő az, aki a legteljesebb szabadság megtestesítője is; hogy a jó és a rossz a valóságra ráerőszakolt értékelések. A közlemény jegyzetekben sorolja fel de Mello kifogásolhatónak vagy elfogadhatatlannak tartott kis történeteit. De ezzel együtt nagyobb szigort nem mutat, a jezsuita atya az egyház részét képezi. A katolikus egyházon belül a szigorú karizmatikus mozgalom óv leginkább de Mello hatásától.

Kérdés, hogyan éljük meg a kereszténységünket: azt keressük-e, ami összeköt a világgal, az emberekkel, vagy azt, ami elválaszt tőlük…

Antony de Mello művei magyarul is megjelentek, és azt a lelkiséget, amit képviselnek, számos vallás hívei, sőt ateisták is elfogadják, vagy legalább is érdeklődnek iránta. Bizonyos értelemben de Mellót olvasni divat.

Vajon melyik az erősebb hatás: megzavarja a keresztényeket, vagy a kereszténység felé tereli az ateistákat, keresőket? Eretnekség vagy misszió? Vajon többen távolodnak el őt olvasván a kereszténységtől, mint ahányan közelebb kerülnek hozzá? De Mello mindenesetre úgy gondolta, hogy a hithez a lélek belső szabadsága vezet el a leggyorsabban.

Kóczián Mária

A cikk eredetileg a mindennapi.hu-nak készült, de a szerkesztés során oly mértékben változott meg a tartalma, hogy a szerző nem vállalta saját nevével. Az írás ebben a formában itt jelenik meg először.