Anya, a dolgozó nő 1. – „Vonzott a sokféleség”
Három gyermek édesanyja vagyok, és pszichológusként dolgozom. Nem választottam a hivatásom, az talált rám inkább. Pályám alakulásában komoly szerepet játszottak a gyermekeim is.
A kezdetek
Mi, nők, már kezdettől sok mindenben különbözünk egymástól. Nem babázik minden kislány. Nekem ez annyira új volt, amikor a nagyobbik lányomnál megtapasztaltam, hogy szinte megrémültem. Anyósom nyugtatgatott: ő a sarokba vágta az első babáját, és többé egy ujjal sem nyúlt hozzá. Később hét fiatalabb testvérét, majd három saját gyermekét nevelte fel nagy szeretetben.
A pszichológus szakma esetében az egyetem a bemelegítés. Általában nem elég egy alapdiploma, és önmagában a szakképzés is kevés. Sokféle módszer-specifikus képzés között válogathatunk, amelyeket akár életfogytig tanulhatunk. Másrészt a pszichológusnők többnyire szívesen vállalnak gyermeket. Vajon hogyan lehet mindezt összeegyeztetni?
Anyám a születésemről mesélve az eredményre fókuszált történeteiben. Nem riogatott a fájdalommal. Tizenéves koromban öt gyermeket szerettem volna szülni. Vonzott a sokféleség. Úgy képzeltem, lesznek fiaim és lányaim egyaránt: szőkék, feketék, vörösek. A szemük színe meghatározhatatlanul egyedi. A lányok kecsesek, a fiúk magasak. Természetesen mindegyikőjük párját ritkítóan gyönyörű, de ha mégsem, akkor okos és jellemes. Mondanom sem kell: egy apától vártam mindezt.
Később, a realitást figyelembe véve, megmaradtam a háromnál – ami a létszámot illeti. Békülékenyebbé váltam egyébiránt is, és rábíztam magam a teremtésre. Egyetemista koromban, majdani férjem oldalán, felmerült bennem a gyermekáldás iránti vágyakozás. Rohamszerűen tört ránk az érzés a barátnőmmel együtt, különösen nehezebb vizsgaidőszakokban. Mégsem gondoltam ekkor még gyermekvállalásra.
Szerettem volna egy igazán jó szakdolgozatot írni. Amikor azonban a konzulensem felvetette, hogy továbbvihetném a témámat a doktorit megcélozva, megtorpantam. Nem találkoztam korábban háromgyermekes tudományos kutatónővel. Egyébként is jobban vonzott a gyakorlati munka, az élet sűrűje. Tenni akartam másokért, és közvetlenül megismerkedni az emberi lélek működésével. Talán ezért vállaltam munkát felnőtt pszichiátrián.
Főleg az orvosok diagnosztikus tevékenységét segítettem különféle tesztek felvételével, így sokféle mentális betegséggel találkoztam. Egyszer egy súlyosan depressziós nővel dolgoztam, akinek az állapota sok éve nem javult. Elvesztette a gyermekét egy balesetben. Miközben hallgattam, öntudatos fiatal nőből egészen parányivá zsugorodtam össze, látva, hogy mit sem ér a tudományom ilyen terheket cipelő emberek esetében. Hiszen még semmit sem éltem!
Az első
Ekkor már férjnél voltam, és nemsokára várandós lettem az első gyermekünkkel. Veszélyeztetett terhességnek indult, végig feküdnöm kellett. Ám a kisbaba mégis túl korán született meg ahhoz, hogy életképes lehessen. Az ő párórás élete és gyors halála gyökeresen átalakított engem. Megváltozott a gondolkodásom az evilági létezésről, hivatásról, munkáról. A mélységes gyász mellett súlyosan megrendült a saját értékességemben való hitem. Lényegtelenné váltak addigi eredményeim a munkámban. Úgy éreztem, sokkal inkább vagyok nő, aki gyermekre, anyaságra vágyik, és ez nem adatott meg számára, mint a hivatását gyakorló diplomás. Az első gyermekem megtanított az alázatra, amely nélkül – legyen egy pszichológus bármilyen magasan képzett – nem láthatja meg a másik emberben a szenvedőt.
A második
Hasonló élményeken átesett nők gyakran menekülnek a munkájukba. Én erre képtelen voltam. Talpra állásomhoz egyetlen út vezetett: ha ismét gyermeket vállalhatok. A második veszélyeztetett terhességem utolsó négy hónapját kórházban töltöttem. A szobatársaim létszáma ez idő alatt elérte az ötvenet. Ötven gyermekéért reszkető asszony. Volt, akinek korán és váratlanul érkezett, más túl volt a negyvenötön, és négy testvér mellé jelentkezett be nála az új élet. A legtragikusabb anya-gyermek sorsnak – melynek egy darabon szemtanúja lettem – annak a nőnek a kálváriáját láttam, aki hosszú lombikprogram után, ötödszöri próbálkozásra tudott teherbe esni. Számomra érthetetlen okból magzatvizet vettek tőle hasfalon keresztül. Négyszer szúrták meg, melynek következtében kihasadt a magzatburok, és elfolyt a magzatvíz. Mivel kb. félidős volt a babája, erőszakkal kellett megszületnie, amibe a kicsi belehalt.
A második lányom nevének jelentése: a hold felkelt. Érkezésének fénysugara bevilágította a sötét éjszakát. Jöttével együtt járt a bizonyosság saját létem értelmességét illetően. Az elmúlt 13 évben ez a meggyőződés mit sem hanyatlott, csupán erősödött. És amit másokért tehetek? Megmutathatom, hogy a legnagyobb sötétségben is megszülethet a fény.
A harmadik
Talán mert a húgom egy évvel fiatalabb nálam? Vagy annyira vágytam egy fiúra is? Mire számítottam két veszélyeztetett terhesség után? Tízhónapos kislányom éppen elindult, amikor megtudtuk a csodálatos hírt: testvére születik!
Három év alatt három terhességet feküdtem végig. Ha a fiamra gondolok, a küzdelem szó jut az eszembe. Küzdeni kellett az életéért. Koraszülöttként látta meg a napvilágot. Küzdeni kellett azért, hogy képes legyek szoptatni, ami végül csak rövid ideig sikerült. Küzdeni kellett az egészségéért. Nyolchónapos koráig tornáztattam naponta ötször, és ez idő alatt nem tudhattam, vajon helyre jön-e az izomtónus eltolódása. A fiammal az élet máig küzdelem. Ő tanított meg arra, hogy ne adjam fel a reményt.
Másfél éves korára kissé rendeződni látszottak a dolgaink, de én fizikailag és lelkileg is elfáradtam. Jó ötletnek látszott továbbtanulni, kicsit másra figyelni. A szakképzésben nem sok örömömet leltem ilyen elcsigázott állapotban, bár szakmai szempontból hasznosnak bizonyult. Később is jellemzővé vált nálam ez a váltógazdálkodás: amikor egy életterületen kiégettnek érzem magam, átkapcsolok egy másikra. Bár a gyereknevelés pár évtizedre meghatározza az életünket, segíthet, ha közben a szakmánk felé is fordulhatunk. Feltölthet bennünket, aminek a gyerekeink is hasznát látják.
Közben visszatértem az otthoni munkavégzésből a közösségi színtérre. Gyerekekkel kezdtem foglalkozni, ami segített tágítani a horizontomat. A sajátjaimat érthető okokból kissé túlóvtam, ami hosszú távon nem vált volna előnyükre. Így a felesleges energiáimat azok a kitaszítottak vehették fel, akik egy gyermekotthonban éltek. Nehéz, de színes és tapasztalatokban bővelkedő évek következtek.
A harmincas éveim közepén túljutva egyre többször ötlött fel bennem, hogy három gyereket szerettem volna. Vágytam – bár nem számítottam rá – egy gondtalan várandósság örömeire. A gyerekek nőttek, sok pozitív megerősítést juttatva nekünk, szüleiknek. Iskolába jártak, kezdték alakítani a saját életüket, és megérintett a majdani leválás elkövetkezése. Láttuk az eredményeket, és tudtuk, jól csináljuk. Ráébredtünk, hogy a gyermekvállalás egy hosszú távú befektetés, ahol az odaadott energia, idő, pénz és szeretet sokára ugyan, de kamatostul megtérül. A gyerekeink minden hibájuk mellett szépek, értelmesek és jó fejek lettek. Jó volt együtt megélni a hétköznapokat és ünnepeket. Ám a gondolat egyre ott motoszkált a fejemben: még éppen lenne időnk, még éppen beleférne egy baba világra jövetele.
A negyedik
Életünk egyik legjobb döntésének gondolom, hogy vállaltuk őt. Ajándék volt már a várandósság ideje is, ami békében, nehézségek nélkül zajlott. Akkoriban született a kismama blogom is a Talitán, amelyet a legkisebb lányom ihletett. Otthon klienseket fogadtam. A pszichológiai munka legszebb területe, amikor egy nehézségekkel küzdő ember vagy család saját döntése és belátása következtében szakemberhez fordul segítségért. Közös alkotás ez, amelynek eredménye egy teljesebb személyiség vagy egészségesebben működő család.
Legkisebb gyermekem születése nem is történhetett volna meghatóbban. Lénye lassan öt éve bearanyozza napjainkat. Lelki gazdagságot, termékenységet, az életbe vetett hitet hozott magával erre a világra.
Most családban élő gyerekekkel és szüleikkel foglalkozom. Számomra a család egységének, harmóniájának megőrzése, a benne élők jólétének segítése nemes feladat. A saját családom, férjem és gyermekeim jelenléte, szeretete nélkül nem lennék képes másokért dolgozni.
Szűcs Emese
A kép csak illusztráció.
Hasonló témájú cikkeinkből:
Orvosi hivatás és / vagy család?
A gyermeknevelés becsülete – Utópia?
Női-férfi esélyegyenlőség 1. – Mi a helyzet a munkahelyeken?
Tweet