Anya, a dolgozó nő 7. – Öt gyerek “karrier” helyett és közben
Húszévesek voltunk. A pécsi székesegyház feletti úton bandukoltunk egy este, viszonylag még a kapcsolatunk elején, amikor a fiú hozzám fordult és megkérdezte: „ És hány gyereket szeretnél?” „Ötöt” – válaszoltam. „Miért, te hányat?” „Hát, mondjuk hármat, de max. négyet.”
Öt gyermekünk lett. Legnagyobb fiam még az egyetem alatt, a többiek „karrier” helyett és közben (!) jöttek a világra. Családom a harmadiktól kezdve aggodalmasan követte az eseményeket. Segítségre nagyjából csak magunktól számíthattunk, mert a „túl fiatal”, dolgozó nagymamák és nagypapák legfeljebb csak hétvégén tudtak a gyerekekre vigyázni.
Mi tagadás, nem volt mindig felhőtlen és madárdalos az élet. Tudniillik közben tanár is vagyok. Van, aki szerint így könnyű, hiszen ott a sok szünet, meg egyébként sem én tartom el a családot…. Nos, ez utóbbi állítás igaz, de lássuk, hogy is fért meg család és munka az elmúlt 27 évben.
Egyetem után egy évig tanítottam, majd nyolc évig voltam otthon főállású anyaként, bár közben magánórákat adtam és spanyolul, később pedig franciául tanultam. A negyedik gyermekem hároméves korában óvodába került, én pedig kénytelen voltam új munkahelyet keresni, mert munkáltatóm – nem túl családbarát módon – esti gimnáziumi órákat ajánlott fel, amit természetesen gondolkozás nélkül visszautasítottam. Ekkor 1998-at írtunk.
Új iskolám egy felekezeti gimnázium lett, ahol először csak angolt, később magyart is tanítottam – persze részmunkaidős, határozott időre szóló szerződéssel. Kereknek éreztem az életemet, s bár az iskola zűrös viszonyok közt evickélt, kereszt(y)én(y) kollégák vettek körül, szakmailag is képeztem magam. Ekkor érkezett – last minute ajándékként – legkisebb fiunk, akivel csak két évet töltöttem otthon. Ez botrányosnak számíthat nagycsaládos körökben, kaptam is hideget-meleget, mégis úgy érzem, jól döntöttem. A bölcsi két percre volt gyalog a munkahelyemtől, és csak délig voltak óráim, így általában délután 1-re már otthon voltunk, s kezdődhetett a „második műszak”.
Később munkahelyet váltottam, teljes állású tanár, majd osztályfőnök is lettem. Amikor gyerekeim már nagyobbak lettek, és a család elbírta, hosszabb szakmai továbbképzésekre is be tudtam iratkozni, amelyek jelentősen gazdagították pedagógiai repertoáromat. Jelenleg is tanítok, munkaközösséget vezetek, közben irodalomterápiás gyakorlatokra járok azokkal, akikkel a képzést végeztem, amúgy pedig tanárosan épülget a karrierem.
Úgy érzem, szakmai eredményeim visszahatnak mentálhigiénés állapotomra, tanári és szülői tapasztalataim folyamatosan kölcsönhatásban állnak egymással, egyik segíti a másikat. A kollégáim alkotta intellektuális közeg épen és ébren tartja a szellemi frissességemet, vitakészségemet. Az, hogy állandóan kamaszok között vagyok, naprakészségre nevel, nem enged elpunnyadni, lemaradni. Nem vitás, hogy a család mindig az első, de nem az lennék, aki vagyok, ha nem tanítanék.
Vértes Judit
A kép csak illusztráció.
Sorozatunk előző részeiből:
“Át kellett adnunk a kormánykereket az égieknek”
“Ez nem a Jézus Szíve Szeretetház”
Reggelek bélyegzőórával és kukásautó nézéssel
Tweet