Talita

Anya, a dolgozó nő 10. – Család és tanult hivatás elválaszthatatlan egységben

Kislánykoromban úgy képzeltem a felnőttkoromat, hogy irodalomtörténész vagy művészettörténész leszek, és legalább két gyermek anyukája. A család és a tanult hivatás mindig együtt, elválaszthatatlan egymásmellettiségben jelent meg a fantáziámban.

Boldog embernek mondhatom magam, mert mindkettő megvalósult úgy, ahogy arra vágytam: művészettörténész lettem, tudományos kutató, majd újságíró, ráadásul feleség és három gyerek édesanyja. Mindent „időben” kaptam az élettől, amikor arra a legjobban vágytam és a legalkalmasabb voltam.

Amit most leírok, nagyon racionálisnak tűnhet majd, de én ilyen vagyok: az érzéseimet és ösztöneimet is csak akkor tudom igazán megélni, ha egy élethelyzetre mind az eszemmel, mind a szívemmel „rábólintok”.

Huszonkét évesen mentem férjhez. Egyetem után egy évet dolgoztam a munkahelyemen, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum- és Könyvtárban (egy kicsi, ám országos közintézményben, amely egy miniszterelnököt is „felnevelt”), majd huszonöt évesen született az első gyermekem. A vállalása előtt számot vetettem a szakmám és a családanyaságom összeegyeztethetőségével, és arra jutottam, hogy amíg kicsik a gyerekek, a kettő egyszerre nem megy. A gyermekszülésre legalkalmasabbak a húszas életévek és még a harmincas évek eleje – ekkor van egy nő fizikai erejének teljében, ami nagyon fontos az anyasághoz. Az értelmiségi karrierem építésére bőven ráérek a harmincas éveim közepétől, amikor még mindig minimum huszonöt év – egy negyedszázad! – áll rendelkezésemre, hogy az időt valami értelmes dologgal töltsem. Így tehát nyugodtan otthon maradtam a három gyermekemmel nyolc éven át. Nem volt ez könnyű, de a szellemi-testi fejlődésük szempontjából fontosnak éreztem. Anyagilag nagyon mélyponton voltunk. Hiányzott a komoly szellemi tevékenység is – mivel könyvtárban nem tudtam tudományos kutatást folytatni (számítógépünk, internetünk pedig még nem volt, mert akkor még nem is lehetett), ezért éjszakánként szépirodalmi regényt írtam. Régi, gyerekkori vágyam volt ez is, és teljesült!

Amikor legkisebb gyermekem hároméves, én pedig harminchárom lettem, nem volt kétséges, hogy szeretnék visszamenni a munkahelyemre. Mázlim volt, mert félállásban kezdhettem, mellette pedig igénybe vehettem a három gyermek miatt a gyermeknevelési támogatást, amely a legkisebb 7 éves koráig járt. A kettő együtt kb. kitett egy rendes közalkalmazotti fizetést, és nem kellett rögtön nyolc órában „fejest ugranom” a külső munka világába. Még így is nehéz volt fizikailag, hogy otthon minden rendben legyen, de a munkahelyemen is megfeleljek – és a hosszú otthon töltött idő után lelkileg is nehezen éltem meg, hogy míg otthon azt engedtem be a lakásomba, az én kis világomba, akit akartam, kint valósággal „rám zuhantak” az emberek és az események. A mai napig él bennem a „bent” és a „kint”, a család és a külvilág kettős érzése. Nagyon sokat jelent számomra, hogy a férjem, Gyuri támogat anyaként is (vagyis ő is neveli a gyerekeinket szívvel-lélekkel), és támogat a családon kívüli munkáimban is, sőt, büszke az itt elért eredményeimre.

A félállás lehetősége mellett a szüleim is segítették viszonylag zökkenőmentes visszatérésemet a munka frontjára. Ők derekasan kivették részüket az unokák neveléséből. Hetente legalább egy délután biztosan számíthattam arra, hogy anyukám vagy apukám vigyáz a gyerekekre. (Egy-két napra is náluk hagyhattam őket.) Nélkülük sokkal nehezebb lett volna.

Az elmúlt években a gyerekeim mellett minden fontos lépésüknél ott álltam, segítettem őket, és ez részben még ma is így van. A munkahelyemen olyan dolgokkal foglalkozhattam, amelyek a hobbijaim is (magyarán: szeretem, amit csinálok), ugyanakkor a keresetem számít a megélhetésünk szempontjából is. Megírtam azokat a szakmai témájú könyveket és tanulmányokat, amelyeket akartam, és amelyekre büszke vagyok. Új, számomra fontos munkákba is kezdtem, például a Talita magazin szerkesztése is hivatás számomra. Legutóbb pedig egy nagy lélegzetvétellel pályát módosítottam (pontosabban szívem hajlamát és értelmem útját követve továbbléptem): a Képmás családmagazin szerzője, online szerkesztője és olvasószerkesztője lettem.

Már a felnőttkor küszöbére érkeztek a gyerekeim, és szinte nincs gátja annak, hogy a szakmámnak (és az azóta megszerzett egyéb tudásomnak) szenteljem az időmet. És még mindig csak annak a bizonyos, munkára fordítható bő negyedszázadnak (kb. harminc évnek) a felénél járok!

Mit adok tovább a gyerekeimnek? Remélem, hogy mind a család, mind a tanult szakmáik-hivatásaik megbecsülését. Egyikről se tudnám őket lebeszélni, mert mindkettőre szükség van – szerintem – a harmonikus férfi és női egyéniséghez. Sajnálom, ha valaki nem lesz részese valamelyiknek. Persze tudom, hogy sokan nem találnak párt, vagy önhibájukon kívül nem lehet gyermekük, és nem tudnak részesülni a családi boldogságból. Azt is elfogadom, hogy nem mindenki alkalmas szülőnek. Ugyanakkor sokan „csak” családanyaként is tökéletesen teljesnek érezhetik magukat. Az az én törekvésem, hogy a nőknek mindhárom életterületen – a család, a tanult szakma és a közéleti szerepvállalás terén is – legyen esélyük felhasználni adottságaikat, képességeiket. Igaz, e háromból a legmagasabb rendűnek és pótolhatatlannak a magam számára – és a társadalom számára is – az anyaságot tartom.

Kölnei Lívia

A kép a szerző tulajdona.

A sorozat korábbi részeiből:

Anya, a dolgozó nő 5. – “Át kellett adnunk a kormánykereket az égieknek”

Anya, a dolgozó nő 6. – Reggelek bélyegzőórával és kukásautó-nézéssel

Anya, a dolgozó nő 7. – Öt gyerek “karrier” helyett és közben