Talita

Anyám szemében nincsen fény

Valami különös történik nálunk.
Nem értem, hogy anyám miért van ágyban. Délután nem szokott lefeküdni.

Tél vége van. Február eleje. Péntek. A nagyszobában még öt óra felé is világos van. A nyugati front ablakán aranyos-vörös fény.

Elsős vagyok.

Megérkezem az iskolából. Ezen a héten délutános vagyok.

Valami különös történik nálunk.

Nem értem, hogy anyám miért van ágyban. Délután nem szokott lefeküdni. A keze furcsán görcsös. Ügyetlenül babrál a hajamban. Üvegesek a szemei. Mond valamit, egy bogárról, ami mászik rajtam…

Öcsém is a szobában van. Tétován álldogál, hallgat. A karácsonyra kapott fehér játéklova a kezében lóg.

Apunak mindjárt itt kell lennie.

Várunk.

Sötétedik.

A fotelba állok, onnan kilátok az ablakon, lesem aput. Anyám a hátam mögött mond valamit, de nem értem.

Apu megérkezik. Anyu beteg – mondja. Elmegy orvosért. Megint egyedül maradunk. Most már sötét van. Nem szállok ki a fotelból. Várok. Apu visszajön. Megérkeznek a mentők. Elviszik anyut. Apuval maradunk. Lefekszünk.

Felébredünk. Szombat van. Csípős, napos hideg.

Apu lelkünkre köti, hogy legyünk jók. Ne csináljunk semmi rosszat. És elmegy. Meglátogatja anyut.

Egyedül maradunk. Én rögtön anyu varrógépéhez ülök, és varrni kezdek. Ez igazából tilos. A varrógéptű azonnal beleszalad a mutatóujjamba, és beletörik. Vérzek. Erősen. Egy rongydarabba törlöm a vérem. Nagyon izgulok. Mert hátha meghalok. Elvérzek vagy vérmérgezést kapok. Ha nem halok meg, akkor mit mondok apunak?

Lassan telik az idő. Dél van, amikor apu hazaér. Anyunak agyhártyagyulladása van – mondja – nincs eszméleténél. Megijedek. Mit jelenthet ez?

A sebesülésért nem szid meg.

Vasárnap nem süt a nap. Kisétálunk a vasúthoz. Elmegyünk nagyanyámért. Leszállunk a vonatról. Lángost kapunk. Finom. Apám csöndesen néz minket, oldalvást, míg eszünk.

Megérkezünk a nagy házba. Nagynéném is otthon van. Apám mesél. Nagyanyám sír. Nagynéném hitetlenkedik. Mama velünk jön.

Lehet, hogy anyu meghal – mondja apám. Elképzelem magam árvaként. Hófehérke.

Anyám két hétig eszméletlen. Aztán magához tér. Átviszik a Lászlóba.

Nagyanyám velünk van. Tudom, ha anyu meghal, nagyanyám velünk marad. Szeretem. Jó vele.

Anyu hiányzik.

Apu csöndes.

Nagyanyám megengedi, amit anyu soha, hogy ne reggelizzek iskola előtt.

Várok.

Telnek a hetek. Apu jár a kórházba. Anyu egyre jobban van – mondja nekünk. Soha nem lesz már olyan, mint volt – hallom meg, amint mondja nagyanyámnak. Sírnak. Lehajtott fejjel, csöndesen. Mi öcsémmel csak nézünk. Félek.

Anyám jobban van. Apám beviszi neki a kórházba a fényképünket, mert nem emlékszik ránk.

Hat hét telik el. Március van. Szombat délután. Anyám hazajön. A nagynéném férje hozza haza a Trabantjával. Nagynéném is jön.

Örülök. Várok. Megérkeznek.

Anyám lassan lépdel. Nem ismerős neki semmi. Barátságosan, de hitetlenkedve veszi tudomásul, hogy mi a gyerekei vagyunk. Hallgat. Gondterhelten összehúzza a szemöldökét. Ide-oda fordítja a tekintetét. Állunk öcsémmel. Nézünk felfelé, a felnőttekre.

Anyám szemében nincsen fény.

Anyám nem emlékszik a nevekre. Sem az emberekre, akiket egyébként ismer. A tárgyak nevét sem tudja. És semmiét sem. Megyünk az utcákon. Nem emlékszik a nevükre. Sem arra, hogy hová vezetnek. Én mutatom az utat.

Nagyanyám még egy ideig velünk marad. Nem szabad elkényeztetni, Anya – mondja apám nagyanyámnak – azt mondja az orvos, hogy csak úgy gyógyul meg, ha hagyják dolgozni.

És anyám dolgozik.

Nagyanyám hazamegy. Egyedül maradunk.

– Hogy hívják azt, kislányom? – kérdezi tőlem anyám a boltban.

– Vaj.

– Akkor azt kérjél!

Kóczián Mária

Fotó: Klausz Péter

Kapcsolódó cikkek:

Vers Anyák napjára

“Édesanyám, virágosat álmodtam”