“Rükverc” a Kamrában – Az emberi gonoszság határtalan?
Régen láttam olyan darabot, amely rövid idő alatt ennyire megváltoztatja a viszonyom valamihez. A Kamrában látható Rükverc hatására máshogy nézek a hajléktalanokra.
Éhes vagyok, bekapok egy falat kenyeret, de valami mellékízt érzek a számban, így kiköpöm. Miközben a kuka fölé hajolok, Bán János jut eszembe a tegnapelőtt látott darabból.
A Bán alakította Vidra Zsolt is öklendezni kezd, amikor mint hajléktalant megetetik kutyakajával. Vidra majd belehal abba a méltánytalanságba, amibe a Mészáros Béla által megformált Gazdag kényszeríti. Ez számomra a Rükverc (Kerékgyártó István regénye) legerősebb jelenete. Gazdag ugyanis nem szeretné egyik kedves kutyájával sem megetetni a lejárt szavatosságú tápot, hiába van benne méz, csirkehús, meg lazac, csak akkor, ha még ehető. Az éppen belépő Vidra jó alanynak látszik a kísérlethez. A koszos, hajléktalan férfi annyira elvesztette önbecsülését, hogy akár négykézláb is hajlandó lenne megkóstolni az ételt. De ettől már Gazdag jön zavarba. „Nem vagy te kutya!” – mondja, és egy kanalat ad a kezébe.
Nem kell Sztálin, sem Hitler, elég, ha magunkba nézünk egy-egy hasonló gesztus után kutatva… Hogy ki mit kezd vele, az már más kérdés.
Vidrában is van kegyetlenség. Pontosabban volt, merthogy a történet visszafelé halad, Vidra egyre fiatalodik, és egyre átláthatóbb, és egyre szerethetőbb lesz. Férjként látjuk a következő jelenetben, aki elfelejti tizenöt éves házassági évfordulójukat megünnepelni. Este Erzsire, a feleségére néz, de inkább undor van már benne és képmutatás, hiszen egy másik nőre, Ancsára gondol, akivel a gyárban együtt dolgozik.
Ancsával azt tervezik, hogyha eladják a gyárat – a rendszerváltás környékén vagyunk – megveszik. De nemcsak a nő nem lesz Vidra Zsolté, hanem a gyár sem, hiszen a papírok, amit elfelejtenek a munkások átolvasni, mielőtt aláírják, egészen másról szólnak, mint amit Gazdag és a barátja ígér. Vidra így munkanélküli lesz, Erzsi elválik tőle, és elperli a közös lakást. Vidra Zsolt az utcára kerül.
A történet korunk veszteseiről is szól, arról a néhány tízezer hajléktalanról, akiket nagyobb városaink utcáin, padokon, aszfalton látunk.
Bán Bálint, Bán János fia alakítja a fiatal Vidrát, aki először lesz igazán szerelmes, egy cigánylányba, és akit a lány rokonai megvernek. A tizennégy éves fiú az ágy alatt éli át anyja egyik szerelmeskedését, tizenhárom, amikor egy idősebb férfi kikezd vele egy vonatúton, csecsemő, akit tizenkilenc éves anyja úgy szül meg, hogy férje börtönben ül. A magzat, akit anyja el szeretne vetetni, de ő élni szeretne, mint mi mindannyian. Szép az a jelenet, amelyben Bán Bálint fiatal Vidra Zsoltként meglátogatja az idősebb Vidrát, akit János játszik.
János olyan könnyedén formálja meg az öreget, amilyen könnyedséggel végig jelen van, és amivel az egész előadást viszi a hátán. Ez a könnyűség még hiányzik Bálint játékából. Pelsőczy Réka és Pálmai Anna már birtokolják azt a fajta fesztelenséget, amiben a Katona számomra a legtermészetesebb, és egyben legizgalmasabb a mai magyar színpadok közül. Borbély Alexandra (Vidra fiatal felesége) alakítása azonban még halványabb. Igaz, ez a finom tétovaság illik is a fiatal Vidráné alakjához.
Máté Gábor rendező és Radnai Annamária dramaturg valami olyat alkotott (a színészekkel együtt), hogy ma a Kelenföldi pályaudvar előtt magam léptem oda egy farmernadrágos vékony testlakatú nőhöz, aki le-föl rótta a parkoló mögött az utat maga elé nézve. „Adhatok valamit?” A nő nagyon lassan rám emelte tekintetét, és elfogadta azt a pénzdarabot, amit a tenyerébe csúsztattam. „Köszönöm!” – mondta akadozva.
Kisebbek lányom a jelenetet végignézte, majd kivett egy halom aprót a kocsiból, és egy öreg néni után futott, aki virágot árult, de nem vett tőle senki pünkösdi rózsát. „Anya, neki is adunk!” – kiáltotta felém.
Konkoly Edit
Képek forrása: Nyitókép, Második kép
Kapcsolódó cikkeinkből:
Jadviga párnája a Belvárosi Színházban
Tweet