Talita

Az emberségről

Nem indulunk egyforma távolságból, hogy Krisztussal találkozzunk. Vannak hátrányos helyzetűek, olyanok, akik a családjukban soha nem hallottak Istenről. Mások azt tapasztalták, hogy hozzátartozóik Istenről beszélnek ugyan, de tetteik homlokegyenest mást mutatnak, mint a szavaik.

– Köpönyegforgató, álszent képmutató! – csattant fel egyik ismerősöm, amikor arról hallott, hogy egy közszereplő – a hippis-liberális hevületben leélt ifjúkora után – istenhívő lett, és nyíltan felvállalta kereszténységét.

Gyakran hisszük azt, hogy az ember: Isten befejezett, végleges formában megalkotott teremtménye. Maga Jézus mutatta meg nekünk, mennyire nem befejezett teremtmény az ember: állandóan formálódik és formálható mint személy és mint közösség is. Alakítja önmagát és alakítják őt mások. Küzd, hogy embersége teljes egészében kibontakozhasson. S ahogy fokozatosan felépíti önmagát, szükségszerűen találkozik Jézus Krisztussal. Teljes emberi kibontakozásunk nem képzelhető el a Jézussal való szembesülés nélkül.

Azok a keresztények, akik az embert valamiféle változásra képtelen lénynek képzelik, és pusztán a magatartása szerint ítélik meg, elkülönítenek két embertípust: keresztény embert és embert. Számukra a keresztény ember valami felsőbbrendűt jelent, akinek „szabad belépője” van az Úristenhez, szemben a pusztán „emberi” tömeggel. Pedig Jézus sohasem szólított fel elkülönülésre, mások fölé emelkedésre. Ezt kérte tőlünk: Legyetek tökéletesek, amint Mennyei Atyám tökéletes! Vagyis legyünk a Mennyei Atya képmásai: tökéletes emberek! Bontakoztassuk ki teljes emberségünket, azokat az emberi képességeket, amelyeket a Mennyei Atyától kaptunk megfoganásunkkor, hogy az Ő képmására formálódhassunk.

Azonban nem indulunk egyforma távolságból, hogy Krisztussal találkozzunk. Vannak hátrányos helyzetűek, olyanok, akik a családjukban soha nem hallottak Istenről. Mások azt tapasztalták, hogy hozzátartozóik Istenről beszélnek ugyan, de tetteik homlokegyenest mást mutatnak, mint a szavaik. Néhány társunkat egyenesen Jézus tanításaival ellentétes életmódra kényszerített a környezetük, és mivel más példát nem láttak maguk előtt, ezt az életmódot fogadták el szabad akaratukkal is.

Borzasztóan messze vannak ezek az emberek a Jézussal való találkozástól, ha csak önerejükre támaszkodhatnak! Itt válik érthetővé, miért hívta meg Jézus annyiszor a bűnös embereket a vele való együttlétre, ami miatt nem egy keresztény ma is értetlenkedik, és sértve érzi magát: azért, mert a betegeknek van szükségük orvosra, nem az egészségeseknek. Jézus: az Atya segítő keze az emberek felé. Azért jött, hogy a bűnösöket bűnbánatra és megtérésre segítse. Aki a legmesszebb van Istentől, Jézus annak nyújtja a legnagyobb, már-már szinte kézzel is fogható segítségét.

Szomorú, ha keresztények értékesebbnek hiszik magukat a többi embernél, és így elzárkóznak tőlük. Sajnálatra méltó, ha ítéletet mondunk egymásról, valahogy így: „Ez akkora bűnös, hogy csak a pokolban lehet a helye, semmi esélye az üdvözülésre!” Pedig nincsen olyan elvetemült ember, akit Jézus ne hívna magához. Ezért el kell fogadnunk azt is, ha egy gyilkos megbánja a bűneit, sőt, segítséget kell neki nyújtanunk, hogy ezt megtehesse. A földi igazságszolgáltatás szükséges, de gyatra. Az ítélkezés valódi joga Krisztusé. A miénk: a türelem és a kiengesztelődés.

Feladatunk Jézus munkáját folytatni: meghívni a bűnösöket, és együtt lenni azokkal is, akik másként gondolkodnak, mint mi. Keresni állandóan a kapcsolódási pontokat, amelyek elősegíthetik, hogy végül valóban együtt lehessünk – Istenben.

Kölnei Lívia