Talita

„Az én kis falum” – Naplójegyzetek 1.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy tősgyökeres falusi lány vagyok, „őslakos”, és nem „gyüttment”, ahogy azt régen a falvakban mondták az új beköltözőkre, elárulom: hat éve költöztem falura a nagyvárosból.
A nagy utazók, akik távoli földrészeket jártak be, azt szokták mondani, hogy egyfajta kultúrsokk érte őket. Bár én csak 200 km-re utaztam Budapesttől, mégis hasonlóan érzek.

Az első csekk és a bolt

A postahivatal megdöbbentően kicsi. Egy ember áll sorban az ablaknál, helyesebben áll az ablaknál, mert az itteni postán sorról elég ritkán beszélhetünk. Az emberek sokkal közvetlenebbek, barátságosabbak, nyugodtabbak és emberségesebbek, mint a nagyvárosban. Történt egyszer, hogy elbicikliztem a helyi kis mindenes boltba. Régen talán szatócsboltnak hívták volna, ma százforintosnak nevezik. Amikor kiléptem az üzletből, bosszankodva láttam, hogy eleredt az eső. Próbáltam a kabátom ujjával letörölni a bicikliülésen összegyűlt esőcseppeket, de nem igazán sikerült, mert a kabátom anyaga vízálló volt. A boltban dolgozó eladó hölgy az ablakból látta a szerencsétlenkedésemet, kijött egy törölközővel, és kedvesen odanyújtotta. Nagyon jólesett a figyelmessége, valójában az egész napomat bearanyozta ez a gesztus. Ebben a boltban az a szokás járja, hogy ha tetszik egy ruha, de épp nincs ott az, akinek veszed, és bizonytalan vagy a méretben, felírják egy füzetbe a neved, és elviheted a ruhát másnapig. Él a bizalom az ember felé. A Polgármesteri Hivatalban sem unott, flegma, ideges hivatali dolgozókkal találkozom, mint általában a hivatalok többségében, hanem segítőkész, kedves emberekkel.

 A bokor mögött

Egy zimankós, téli napon halált megvető bátorsággal bicikliztem a jeges úton, próbáltam eljutni a boltba, miközben adrenalin szintem csúcsot döntött. Egy öreg bácsi éppen szükségét végezte egy bokornál. Mire közelebb értem hozzá, pont befejezte. Nagyon zavarba jött, és elnézést kért, amiért épp itt jött rá a szükség. Én mondtam, hogy semmi baj, és próbáltam a bicikli kormányát egyenesben tartani. Pár pillanat volt csupán, mialatt lezajlott ez az egész, mégis kialakított közöttünk egy intim helyzetet. Hálás volt, hogy nem botránkoztam meg, nem szörnyülködtem, ezért utánam szólt kedvesen, hangjában a féltés árnyalatával: „Vigyázz, nehogy elcsússz, mert nagyon jeges az út!”. Ez a mondat úgy csengett a fülemben, mintha a nagyapám mondta volna, szerető féltéssel. „Jótett helyébe jót várj” – gondoltam magamban, és csúsztam tovább.
Este azon tűnődtem, ha egy nagyvárosban mennék az úton, és meglátnék egy szükségét végző embert, vajon ő mondaná-e, hogy „elnézést”? Vajon válaszolnám-e, hogy „semmi baj”?

Jó napot!

Itt, a faluban általában mindenki köszön mindenkinek, még akkor is, ha nem ismerik egymást. Ezek a köszönések nem csak olyan odavetett, gyorsan kimondott és odébb állós üdvözlések. Néha hozzáfűznek egy-egy jó szót is. Amikor például a gyerekekkel sétálni megyek, egy hölgy, akit még soha nem láttam, a köszönése mellé hozzáteszi, hogy „ma nagyon jó idő van a sétához”. Vagy ha virágot veszek a virágárustól, a velem szemben jövő idősebb nő, akinek szintén köszönök, bár nem ismerem, elmondja, hogy ő is most ültette el a virágait, és tanácsot ad, hogyan ültessek. A köszönés alatti idő kitágul, és valóban üdvözlés lesz, nem csak egy üres gesztus.

Ideköltözésem után két évig nem utaztam Budapestre. Amikor először megérkeztem a Keleti pályaudvarra, és leszálltam a vonatról, minden szembejövőnek köszönni akartam: Jó napot kívánok, szerbusz, csókolom, jó napot kívánok, szerbusz… Szinte fizikailag fájt, hogy vissza kellett magam tartani, mert furcsán néztek volna rám az emberek. Megfordult a fejemben, hogy kipróbálom, mit szólnak, azután mégsem mertem. Mire az aluljáróhoz értem, lecsendesedett a „köszönésvágyam”. A metrón már Budapest vérkeringésébe olvadva utaztam a Deák tér felé.

Virágok illata

Tavasz van. Ilyenkor a falusi házak kertjei tele vannak virággal. A mi kertünkben is nyílik a tulipán. Minap az orvosi rendelőben ülök a fiammal, bejön egy idősebb férfi, akinek a szatyra tele tulipánnal, nárcisszal és orgonával. Az orgona elvileg még nem nyílik, de a férfi elmondja, hogy az ő kertjében már igen. Büszke a kertjére, virágaira. Megdicsérjük. Megint eszembe ötlik: „Jótett helyébe jót várj”. Elég tehát egy jó szó, és már nyílik is a zár az emberek szívéhez. Minden hölgynek, kislánynak, aki a rendelőben ül, a férfi egy szál virágot ad. A várótermet virágillat tölti be, amitől és az előbbi szép gesztustól mindenkinek jókedve lesz. Viccesen megjegyzem: De jó, ma is nőnap van!

Figyelmesség a buszon

A távolsági buszon, amivel a közeli városból a faluba lehet eljutni, ha látják, hogy két beszélgető utasnak nem jut egymás mellett ülés, egyszerűen átrendeződnek. Feláll az ember, aki egyedül ül egy kettes ülésen, és szól: üljenek oda! Ő meg átül egy egyes ülésre. Az öreg nénik, bácsik nem teszik rá a csomagjukat az éppen ülő fiatalabb ember székére, majdhogynem a combjára, csak azért, hogy a szégyentelennel észrevetessék magukat, mint ahogy ezt sokszor láttam Pesten. Igaz, itt szinte magától értetődő, hogy valaki átadja nekik a helyét. Ha a biciklis a járdára téved, nem kezdenek szitkozódni, és nem mutogatnak, hogy menj az útra, mint a nagyvárosban. Szó nélkül félreállnak, a biciklis pedig megköszöni.
Itt minden más. Szeretem a nagyvárost is, mert ott is élnek barátságos, kedves emberek. Itt, falun néha mégis olyan érzésem van, mintha másik bolygón laknék…

R. Nagy Csilla