Concordia – a szívek egysége
Haraggal, vetélkedéssel és gyűlölettel teli időkben talán mélyebben megértjük Szent Ágoston egyik nagyböjti prédikációjának üzenetét: szükséges a testvéri egyetértés!
A concordia: egyetértés, összhang, a szívek egysége, együtt dobbanása a klasszikus latinban. Gyakorta sajátosan a politikai pártok, a társadalmi osztályok közötti egyetértést, a császári családon belüli összhangot, az uralkodó és a vezetők egységét jelentette. Gyümölcsöző társadalmi, politikai békét, és nem színfalak mögötti megegyezést arról, hogy ki mennyit lophat a közvagyonból.
Keresztény használatban a concordia inkább a testvéri, szociálisan tevékeny szeretetből (caritas) fakadó egyetértést, békét, egységet kezdte jelenteni. Erről az egyetértésről fest eszményi képet az Apostolok cselekedetei, amikor elmondja, hogy a jeruzsálemi ősegyházban „a hívek sokaságának egy volt a szíve és egy a lelke: egyikük sem tartott semmit a magáénak abból, amit birtokolt, hanem mindenük közös volt. Az apostolok nagy erővel tettek tanúságot Urunknak, Jézus Krisztusnak feltámadásáról, és mindnyájukban nagy volt a kegyelem. Nem is volt közöttük senki szűkölködő. Mert ahánynak csak földjei vagy házai voltak, eladván azokat, elhozták az árát, és az apostolok lábához tették. Kinek-kinek annyit osztottak szét, amennyire szüksége volt” (Csel 4,32-35).
Szent Ágostonnak az a testvéri egyetértésről szóló beszéde, amelynek bevezetője alább olvasható, nem csak a klerikusokat, hanem az egész keresztény gyülekezetet figyelmezteti a megbocsátás és egyetértés szükségességére. A megbocsátás a benső békesség és a társadalmi béke alapja. Lehetetlen bűntelenül élni, és aligha sikerül kiirtani magunkból a haragot, a gyűlöletet – azonban, amivé a harag növekedhet, még idejekorán meg kell fékezni ahhoz, hogy megvalósulhasson a szívek és lelkek egysége.
„A nagyböjti szertartások szent napjai arra figyelmeztetnek, hogy most a testvéri egyetértésről beszéljünk nektek, hogy akinek valami panasza van a másik ellen, vessen annak véget, nehogy ő maga csúfos véget érjen. Ne becsüljétek le ezt, testvéreim! Nincs egyetlen oly igaz ember sem, akiben minden bűntől mentes lenne e halandó és törékeny élet, mely annyi földi veszedelem közepette hánykolódik, és azért imádkozik, hogy el ne merüljön. Ennélfogva az egyedüli orvosság, amely által élhetünk, nem más, mint amire Tanítónk, Istenünk oktatott az imádságban: „Engedd el nekünk adósságainkat, ahogyan mi is elengedjük a mi adósainkét.”
Egyezséget, szerződést kötöttünk Istennel, és kötelezvényben rögzítettük az adósság elengedésének feltételét. Teljes bizalommal kérjük, hogy „engedd el nekünk”, ha mi is elengedjük másokét. Ha pedig nem engedjük el, ne higgyük, hogy bűneinket elengedik. Ne csapjuk be önmagunkat! Az ember nem csapja be önmagát, Isten pedig senkit nem csap be.
Emberi dolog a haragvás – bár ne lennénk képesek még erre se! – emberi a harag, de nem szabad, hogy apró ágacskaként kisarjadó haragodat a folytonos gyanakvás öntözgesse, s így a gyűlölet gerendájává növekedjék. Más a harag, és más a gyűlölet. Olykor az apa is megharagszik fiára, ámde nem gyűlöli őt. Haragszik rá, hogy kiigazítsa. Ha azért haragszik, hogy kiigazítsa, szeretettel haragszik. Ezért mondja az Írás: „Testvéred szemében meglátod a szálkát, a magadéban pedig nem látod a gerendát” (Mt 7,3). Másban a haragot hibáztatod, míg magadban a gyűlöletet táplálod. A harag csak szálka a gyűlölethez képest. Ha azonban dédelgeted e szálkát, gerenda lesz belőle, ha viszont kivágod és eldobod, megsemmisül.” (211. beszéd, részlet)
Heidl György
A teljes cikk Heidl György blogján olvasható.
A kép forrása
Hasonló cikkeink:
Hová vezetsz, Uram? – Fiatalok imája
Tweet