Talita

Családapa fehér bottal

A vonathoz siettem, amikor először láttam a Tóth család fejét, két kis gyermekével. Első pillantásra átlagos családnak tűnnek, ám a családapa kezében ott az a bizonyos fehér bot. 

– Négyéves kislányomat, Dorkát és hatéves kisfiamat, Attilát, amikor munkabeosztásom engedi, én viszem óvodába. Feleségemmel ezt mindig megbeszéljük, este, alvás előtt – meséli büszkén a 36 éves vak édesapa vidéki otthonukban. Felesége, akit “Isten megáldott a látással”, közben elém rak egy nagy tál házi készítésű süteményt, nagy a vendégszeretet.

– Mennyire változik meg a felelősségtudat a látássérülteknél, ha a gyerekvállalásról, gyereknevelésről van szó?

– Erősebb, hiszen bennem van, hogy akárhogy is nézzük, vak vagyok, nem látok, sokkal nagyobb a veszély esélye gyerekeimre vagy rám nézve. Két kisgyermekem van, Dorka és Attila, ők Istennek hála teljesen egészségesek, fizikailag és lelkileg egyaránt. Attól, hogy nem látok, még érzek és hallok, sokkal jobban, mint egy ép ember. Anélkül, hogy látnám arckifejezésüket, tudom, hogy most mit gondolnak, mit szeretnének.

„Fülhallgatóval közlekedni pont olyan, mint vaknak lenni”

– Sokszor hallom, hogy aki elmegy mellettem vagy aki mellett ülök a vonaton, buszon, úgy hallgatja a zenét, hogy az egész utastér ettől zeng. Az csak a kisebbik probléma, hogy ezzel mindannyiunk nyugalmát zavarhatja, a nagyobb, hogy saját életét kockáztathatja, ha épp a síneken vagy egy zebrán kell átkelnie. Vagy csak tart valahová. A fül ugyanolyan érzékszerv, mint a szem, nem szabadna ezt ilyenekkel kiiktatni. Sokszor belegondolok, ha visszanyerném látásomat, ezekre biztosan nagyon figyelnék, mert tudnám, hogy mit veszíthetek el. Na meg a közösségi társadalomból is kizárja magát egy dróttal, amiből üvölt a zene…

– Majdnem igazam volt, amikor naivan azt gondoltam, hogy a látássérültek, illetve a vakok a világban – de hazánkban biztosan – a munkanélküliek széles skáláját erősítik…

– A vakok társadalmát ismerem. Valóban sok a vak munkanélküli, Magyarországon ez a szám kiemelkedő európai, de főleg nyugat-európai viszonylatban. A vakok 90%-a munkanélküli, s lényegében ugyanerről a számról beszélünk, ha a kérdés az, hogy ebből mennyi tudna dolgozni. A munkaképesek tizede dolgozik, holott a vakok bizonyítási kényszere – pont a hátrányuk miatt – sokkal nagyobb. Én zenetanárként dolgozom, nagyon jól érzem magam, szerintem a kollégáimat, a csapatot is erősíti egy hátrányos helyzetű, mégis munkáját ugyanolyan jól végző szakember, mint egy “normális”. Külön is oktatok magándiákokat. Zeneelméletet tanítok egy budapesti zeneművészeti szakközépiskolában. Az iskola tudta vállalni azokat a költségeket, amik vakságomból adódnak, például dolgozatoknál, vizsgáknál szükségem van segítőre.

A vakok munkaképessége legendás

– Bár látásunkat elvesztettük, ennek dacára a többi érzékszervünk, a fülünk, a tapintóképességünk akár tízszer is jobb lehet, mint egy látó embernek. Ez főleg a gyógymasszázsban hozza meg gyümölcsét, az ilyen munkáknál sokszor keresettebbek a látássérültek. De van vak nyelvtanár, informatikatanár, jogász, szociológus ismerősöm is. A vakok számára is üdítő az a tény, hogy egy hátrányos helyzetű segíthet egy másik, legtöbbször fizikai okok miatt szenvedő, beteg embertársán. Az ellentéteket elegyengetné, hogy segítünk egymáson. Persze ez nem csak a vakokat érintené, biztos vagyok benne, hogy mindenkiben van valami, ami az ép emberben nincs meg. Amikor először próbáltam munkát találni, előfordult, hogy amikor megtudták a telefonban a látássérültségem, szó nélkül lecsapták a kagylót. De nem adtam fel. Amikor sikerült megszereznem az első munkámat, életerőt éreztem. Olyat, amit más nem érezhet, mert őt nem utasították el ezért és ennyiért.

– Mekkora a kontraszt a nyugati, fejlettebb országok és Magyarország közt a látássérültek terén?

– Természetesen a fejlettebb országok a technikai feltételeik szintjén jóval megelőzik hazánkat. Ám saját meglátásom szerint a magyar egészségügyben az orvosok, doktorok, ápolók nagyon jól végzik a munkájukat.

– Hogyan tudod ötvözni a munkádat, a családodat és a vakságodat?

– A vaksággal megtanultam együtt élni, beletörődtem. Születési rendellenesség, nem is láttam soha. Azt hiszem, hogy így egyszerűbb, mint ha évek múltán veszítettem volna el, mert akkor tudnám, hogy mitől estem el. A munkám nagyon érdekes, és remélem, a diákokra is jó hatással vagyok. A legfurább talán a dombornyomott kotta, aminek köszönhetően olvasni tudom a darabokat, zongorázni tudok. A családom már nem csak az életem része, hanem maga az életem. Miközben gyerekeimnek próbálom megadni a lehető legnagyobb boldogságot, addig el is feledkezem a vakságomról.

Izing Máté

(A szerző 17 éves)

Képünk illusztráció