Csángó mozaikok 2.
Jelenlétünk legfőbb célja az volt, hogy zenére oktassuk a klézsei csángó gyerekeket nyáron. A globalizált műsorszórás korában a lakosok, így a gyerekek is gyorsan elfelejtik a saját dalaikat, saját táncaikat és a saját kultúrájukat is. A saját nyelvüket lényegileg elfelejtették már.
Mivel sem magyar óvoda, sem magyar iskola nincsen, így a gyerekek román környezetben szocializálódnak. Gyakran a családjukban is könnyebb románul beszélniük, és egymáshoz is általában románul szólnak. Ez a folyamat a gyerekek cseperedésével kicsit megfordul – vagy legalább is megfordulhat. Számos csángó faluban ugyanis szervezett magyar oktatás folyik, de egyikben sem a magyar a hivatalos iskolai nyelv, hanem csupán magyarórákat tartanak az iskolai tanrendbe illesztve vagy délutáni szakkörként. Sajnos még ez az iskolai magyar-oktatás sem mondható általánosnak. Sok helyen lelkes felnőttek vezetésével, a szülők támogatásával és esetleg Magyarországról érkező pénzforrások segítségével építenek kultúrházakat, amelyeket Magyar Háznak is neveznek. Ilyen létesült Klézsén is, és a Magyar Házat fenntartó alapítvány szervezte a nyári zenei oktatást is.
Zenés napok
Ketten voltunk zeneértő felnőttek, jómagam kobozjátékra tanítottam a gyerekecskéket, míg a húgocskám általános zenei ismereteket, szolmizálást, alapfokú hegedűjátékot tanított.
A gyerekecskék nagyon aranyosak voltak, sokan voltak, gyorsan és könnyen tanultak, de kicsit összevissza, kicsit tervszerűtlenül. Egyrészt a Komámasszonyt, a legelső, két húron és egyetlen ujjal is lejátszható dalt igen sokan megtanulták, de közülük a végére kevesen maradtak. Másrészt még az utolsó napon is előfordult, hogy új, ismeretlen gyerekek érkeztek, akiknek ismét és ismét meg kellett tanítanom a kobozjáték kezdő lépéseit.
A Komámasszony után már nagyobb lelkesedéssel tanulták meg a Kecskést. Igazán azonban csak a nagyocska gyerekekkel együtt játszott további két dal volt sikeres. A Libabőr talán a dal klézsei volta miatt lett kedvenc, a Lérem (bulgáros) dalt pedig talán az egyre gyorsuló tempó miatt szerethették. Akárhogy is történt, e két dalt már csak a nagyobbaknak tudtam megtanítani, viszont a lendületes előadást a záróünnepségen az egész társaság vastapssal kísérte.
A növendékhangverseny után a nagyecska gyerekek furulyaszó mellett táncra perdültek. Öröm volt nézni őket, ahogy zsigerből járták azokat a tánclépéseket, amelyeket magyarországi táncházakban az előtáncos segítségével csak botladozva próbálunk kijárni. Tánc közben próbálkoztam a helyi, tapasztalt furulyás játékát kobozzal kísérni, de zavart a furulya és a koboz összehangolatlansága.
Csángó történelem
A csángó történelemről a köztudat szinte semmit nem tud, és még tanult emberek is úgy vélik: magyar népcsoport, akik sosem tartoztak Magyarországhoz, és talán a külső elzártság is az oka, hogy a nyelvüket és a kultúrájukat a jelen időkig megőrizték. A nyelv egyébiránt a nyelvújítást megelőző magyar nyelvhez hasonlít. Persze nagyon sokféle hatásnak ki van téve – egyfelől a körülvevő román közeg beolvasztó hatásának is, másfelől, bár sokkal lassabban, a magyar földről érkező nyelvi hatásoknak is. A rendszerváltás utáni nyitás, valamint az, hogy változatlanul román nyelvű az oktatás és az istentiszteletek is, mindezeknek sajnos nem kedveztek. Van olyan csángó értelmiségi vélemény, amely szerint a nyelvváltás befejezett dolog, máris megtörtént, mert az iskolás gyerekek egymás között is és a felnőttekkel is elsősorban román nyelven beszélnek. Az optimistábbak szerint magyar nyelvű intézmények (magyar házak, délutáni oktatás, csángó rádió) léteznek, és a gyerekekben, felcseperedvén természetes módon felébred az igény arra, hogy ősei nyelvüket is megtanulják.
A még optimistábbak szerint a világban még arra is van példa, hogy egy nyelvi közösség a nyelvét szinte teljesen elveszítve újratanulja: mégpedig a welszi nép. Wales-ben a nyelvcsere a csángókhoz hasonlóan megtörtént, már mindenki angolul beszélt, csak egy-egy tudós ember, egyes öregek, egyes hangfelvételek őrizték az ősi nyelvet. Manapság pedig reneszánszát éli a welsh nyelv tanulása és újratanulása: a döntéshozói pozíciókba olyanok kerültek, akik ennek a fontosságát átérezték, és olyan döntéseket hoztak, amelyek ennek kedveztek. A folyamatot támogathatta egy talán (tényleg?) demokratikusabb, talán nyitottabb berendezkedésű államrendszer, de bizonyosan nem támogatta egy határon kívüli Welshország – valahogy úgy, mint ahogy a mai Magyarország teszi a csángókkal.
Ha csángó tudósemberekkel a magyar államhatárról beszélünk, akkor érdekes adatokhoz juthatunk. Egyfelől: Csángóföld vitathatatlanul a honfoglalás Etelköz nevű állomáshelyének nyugati részén fekszik. Nem bizonyítható, de kézenfekvőnek tűnik az a feltételezés, hogy a csángók egy részét Árpád vezérünk Etelközben hagyta, talán azért, mert – ki tudja, milyen okból – nem akarták vezérünket a Kárpát-medencébe követni, talán célzattal is: utóvédnek, hátvédnek vagy egyszerűen hírcsatornának, akik az egyes diplomáciailag fontos híreket továbbították. Feltételezhető, hogy Árpád-házi királyaink esetleg maguk is telepíthettek ide embereket. Moldva akkoriban a Magyar Királyság határvidékének, gyepűjének számíthatott, és fontos lehetett az is, hogy itt a királysághoz hű, lehetőleg azonos nyelvet beszélő vitézek is legyenek, akik vészhelyzetben megvédik a királyságot is.
Azt is tudhatjuk, hogy a Magyar Királyság megszilárdításának idejében, a XII-XIII században errefelé kunok, jászok és besenyők is jelentkezhettek, akik a magyarok után nyomulhattak, de esetleg őket is nyomhatta az egyre terjeszkedő mongol birodalom. Ennek jelei a még erre utaló helységnevek (Jászvásár/Jasii, ill. Kunfalva/Komanesti), de erre írásos dokumentum is utal. II. András Árpád-házi királyunk mellett szolgáló Róbert esztergomi érsek ugyanis 1226-ban itt alapította meg a milkói püspökséget, amely egészen a török időkig fennállt. Oklevelek szerint ennek legfőbb célja a kunok megtérítése lett volna, de feltételezhetjük, hogy a leírt cél mögött meghúzódó másik cél a moldvai csángó lakosság keresztény hitéletének támogatása is lehetett.
Csángó értelmiségi felfogás szerint az Árpádok korában Moldva egyértelműen a Magyar Királyság része volt, és ez a helyzet csak az Árpádok után, lényegében Hunyadi Mátyás király idejében változott. Ekkor ugyanis a román népesség száma megnőtt, és köztük főurak is akadtak, akik vezető szerepre ácsingóztak. Mátyás királyunkról nem könnyű elfogadnunk, de tény, hogy legalább negyedrészben biztosan román vér csörgedezett az ereiben, és talán ez is, talán Mátyás általános külpolitikai gondjai is lehettek az okai annak, hogy az akkor szervezkedő Stefan cel Mare (Nagy István) moldvai fejedelemmel (vajdával) hűbéralkut kötött. Eszerint a fejedelem autonómiát élvez, adót fizet, és a tartomány ügyeit a maga igénye szerint alakíthatja, de hű marad a királyhoz, szükség esetén fegyverrel is megvédi, viszont a királyság szükség esetén szintén megvédi hűbéresét. Egyes csángó vidékeken – Petrás Mária csángó énekes és keramikus közlése szerint – Mátyást egyenesen árulónak tekintik, mert eladta Csángóföldet és a csángókat a román fejedelemnek.
Végszó
A csángó zenék és táncok, a csángó szőttesek, ruhák és az egész csángó kultúra még ma is, most is hihetetlenül gazdag. A megboldogult Jáki Teodóz győri bencés atya szavait idézve: nem érdemes a csángókkal és a csángó kultúrával foglalkozni elkezdeni, mert ha valaki ezt mégis megteszi, akkor nem tudja majd abbahagyni. Ez az elképzelhetetlenül gazdag kulturális forrás még mindig létezik, még mindig itt van, élő, és nem is nagyon távol. Sőt, még mindig igaz az is, hogy ha valaki nagyon régi, ősi dolgokat szeretne megtanulni sajátmagáról, saját nemzetéről, a magyar kultúra bölcsőjéről, akkor először Csángóföldre kell mennie.
Ez a kultúra azonban egyidejűleg igen komoly veszélynek is ki van téve. Ez nem csak a román, de a nemzetközi beolvasztó hatás is. Talán a kommunista korszakban különösen érvényesülő bezártság is lehet az oka annak, hogy a csángók a kultúrájukat mindmáig megőrizhették, illetve az elveszített elemek, a zenék és a táncok valamiképpen a magyarországi táncházmozgalmon keresztül mégis továbbélnek. Ezek visszatanításán túl azonban azt is meg kellene értetnünk a csángókkal, és főleg a gyerekekkel, hogy a saját helyi világuk mekkora értéket jelent a globalizált világ tengerárjában. Talán reménysugarat jelenthet egy pozitív példa ugyanerre: Kalotaszentkirályon egy panzióban töltöttük az éjszakát hazafelé, ahol a házigazda a következőket mondta:
– 20-30 éve még ugyanez volt a helyzet itt, Kalotaszegen is. Magyarországi muzsikusok jártak ide rendszeresen azért, hogy az ittenieknek a saját kultúrájukat visszatanítsák. Ma már azt mondhatjuk: sikeres volt – a helyi muzsikusok azóta megtanulták a saját zenéjüket, és most már saját maguk is képesek a kultúrájukat éltetni úgy, mint ahogy a korábbi időkben történt.
Kilián Imre
3. kép: Csángó keptár, azaz varrott-hímzett lajbi (fényképezte Szénásiné Kilián Hedvig)
Tweet