Dániel útja – Falra ne firkálj
A menekültek ügye ma talán még szorongatóbb nálunk és szerte a világban, mint kilenc évvel ezelőtt, amikor ez az igazán szép írás született. Dániel ma tíz éves, jelen sorokat két év múlva olvashatja el…
Tollat adtam apád kezébe, ügyfeles tollat. Amíg a bicskei menekülttábor hivatali helyiségében aláírt egy ívet, átvettem a pólyádat. Vagyis egy zöldes paplant. Azt, amit anyádnak az éjszakai rendész adott. Amibe aztán beletekert téged. Ekkor láttalak közelről, életed tizenötödik reggelén. Bicskére éjjel jött meg veletek a rabszállító. Erről előbb apád, aztán kétéves Mohamed bátyád, végül anyád lépett le, karjában veled. Apád iraki, a kurdok lakta Szulejmánia városából, de török. Szulejmániában, ahol megfogantál, alakulgat a kurd önállóság. Még területi követelésekre is futja Irakkal és Törökországgal szemben, amit Törökország nem néz jó szemmel. Irak sem. Ráadásul Szulejmánia közel esik Törökországhoz, amire ugye számít az USA is. Akárcsak a kurdokra. Az előre hozott török választások biztos befutója az iszlám Igazság és Fejlődés Pártja. Apád, az Irakban és kurdok között élő török nem tudja, kire számítson. Nem ismeri ugyan a „kuruc-e vagy labanc?” kezdetű históriát. De a toposz lényege „megvan neki”. Ő az, aki nem lehet elég jó. Senkinek.
A bátyád eleven tűz. Erős szálú, koromfekete haja inkább lószőr, mintsem haj. Kétéves, és még szopik. Ezért ordítasz, ha ébren vagy. Mohamed alig hagy neked anyatejet. De ne aggódj, mert a szociális munkás a nővérekkel kiegészülve meggyőzi majd anyukádat Mohamed elválasztásáról.
Tévedett az orvos, Dániel. Azt mondta anyádnak Szulejmániában, hogy a hetedik hónapban van veled, pedig már a nyolcadikban volt. Mert nem elég, hogy apád Irakban élő török a kurdok közt, az édesanyád belépett valami női jogokért harcoló egyletbe. Apád kiterjedt és iszlám szellemben élő családja egy ideig tűrt, aztán a nagybácsik, testvérek, sógornők és unokatestvérek kikiáltották anyádat kommunistának, kilátásba helyezve kivégzését. Általános iskolai tanító apád, akit én jámbor embernek gondolok, a megélhetésetek érdekében kifőzdét nyitott szulejmániai házatok földszintjén. Ezt adta el hétezer dollárért a házzal együtt, amikor a helyzet nem volt már tartható. Apád az utolsó szulejmániai estén a vagyonból hatezer dollárt letétbe helyezett Hassan nevű gyerekkori barátjánál. Szüleid és Mohamed gyalog indultak a zöldhatáron át Iránba 2002. szeptember 25-én. Apád negyvenkettő, anyád negyvenéves volt ebben az évben. Iránból Törökországba mentek gyalog, mialatt nagyon sokan csatlakoztak hozzájuk. Törökországban, megadott helyen és időben megkeresték azt a csempészt, akit egy Szulejmániában élő csempész ajánlott apádnak. Törökországból kamionokkal és mikrobuszokkal mentetek tovább. Legkevesebb harmincszor álltatok meg, időnként gyalogosan folytatva az utat. Mindig éjszaka, mindig északnak, mindig pontosan négy órát gyalogoltatok, erőltetett menetben. Mohamed apád mellkasán, egy nálunk kengurunak mondott eszközben, míg téged, Dániel, polgárjogi harcos anyád vonszolt, hasa alatt támasztékként összefont kezeivel. Keep walking. Nappal a dübörgő kamionban aludtatok konzervdobozok között, a sötétben gyógyítgatva a talpfelület összefüggő bulláit, éjjel ismét gyaloglás, mígnem anyád egy este egyre gyakoribb fájásokat érzékelt, és a magzatvíz nedvességét a platón, ott maga alatt.
Tudod, Dániel, eszemben sincs sajnáltatni benneteket, de míg apád aláírt az íven, és én tartottalak a zöld paplanban, két kis szélvédett emlékem jutott eszembe. Egy: apás szülés Pesten a Baross utcában Silhalvynál. Kettő: a Kinizsi-túra (Kinizsi Pál törökökkel a foga között táncoló magyar vitéz, és régi sörmárka), melyen a 24 órás szintidőn belül egyhuzamban gyalogoltam le 100 kilométert.
Apád nem veszti el a fejét. Dörömböl a raktérben, a gép hirtelen megáll, a sofőr dühödten tépi fel a kamion hátulját. Apád tényekre szorítkozik. A kövér sofőr, mobilban végződő kezével a földúton térdelve szentségel, mint aki a hitéből akar kitérni. Beígéri, hogy kiteszi az egész famíliádat a raktérből és sorsotokra hagy a mezőn. Erre apád bólintva szedelődzködik, és higgadtan utal a hatezer dollárra, amit Hassánnál hagyott Szulejmániában, s amit csak akkor vehet át a csempész (a sofőr gazdája), ha apád Európából visszatelefonál, hogy megjöttünk, Hassan, fizesd ki őket. A sofőr mobilon alázattal és verítékezve magyarázkodik, végül a vonalvég apádat kéri. Jön, nincs mit tenni, jön ez a gyerek, mint éjre a nappal – mondja a főnöknek apád –, az orvos otthon hiába hitt hetedik hónapot. Személykocsi jön, öreg Chevrolet, a család átszáll, egy ház alá hajtotok, ahol önműködő a garázsajtó. Belép egy rosszkedvű orvos, akivel nincs közös nyelv, aki rá sem néz az előtte derékból meghajló apádra, és aki szó nélkül világra segít téged. Soha ne kérdezd, hol történt. Nem tudják, hol születtél, nem tudják, melyik ország volt. Az ég alatt. Lemosnak a csapnál, felsírsz, anyád mellére tesznek, apád megkérdezi anyádtól, mi legyen a neved. Anyád fáradt hálával a választás átengedett jogáért azt mondja: legyen Dániel. És lőn. Pedig ez a név nálatok soha nem volt műsoron. Ki sem ejtették. Apád a szemöldökét felhúzva rábólint. Dániel. Jelentése: Isten a bírám.
Történik mindez 2002. október 11-én. A doki ötszáz dollárt kér.
Még tizenhárom napi utazás. Egy éjjel kiszállít benneteket a kövér sofőr, és az autó végleg elhajt. Esik, álltok a sötétben, egy férfi érkezik kerékpáron. Nem szól semmit, le sem száll a nyeregből, csak a síkságon át irányt mutat, amit tartani kell. Több órát gyalogoltok. Mohamed apádnál, te pedig anyád mellén. Gyaloglás közben hangosan sírsz. Rákezd Mohamed is. Aztán éles fények, kutyaugatás és fegyveres katonák kurta kiáltásai, akiknek mozdulataiból nem árad a géppisztolyosok megszokott hatalmi mámora. Egy Kiskunhalas nevű magyar városba visznek. Ott apádat kihallgatják. Azt, hogy Magyarországon van, abból a kérdésből tudja meg biztosan, hogy tudja-e: megsértette a Magyar Köztársaság törvényeit. Elismeri. Kérdezik, van-e vagyona. Így válaszol: „Igen. Negyven amerikai dollárral rendelkezem.”
A hatóság, az én országomé, végül születésed 14. napján megállapítja, hogy mivel apád menekültstátus iránti kérelmet nyújtott be, a menekültügyi eljárás jogerős befejezéséig téged és családodat a bicskei táborban kell elhelyezni.
Így kerültél a kezembe egy olyan reggelen, amikor a hétéves fiam nem ment iskolába. Mogorván ébredt. Lekvárt reklamált a vajas kenyérre. Morgott, hogy nincs mese a tévében. Folyton csak beszélnek. Felháborító – morogtam vissza –, nem tudják, mikor ébred Máté Bicskén. Azt mondta, beír a tévébe. Ez ám a civil kurázsi! Kívánok ilyen gondokat. Elhelyezünk benneteket a zárt egészségügyi blokkban, kérdem apádtól, szükséged van-e valamire? Apád azt mondja, biztonságban érzitek magatokat, végre ágyban pihenhettek, és tisztaság van. Ez nektek most a minden. És köszönitek az emberséget Magyarországnak. Átadom.
Pedig, Dániel fiam, nem mondhatom, hogy nem félek tőletek. Éjszakai műszakban és leginkább hajnali kettő és négy között szokott meglátogatni az a rég tanult szófordulat, miszerint Buda (egy erőd a Dunán, egy regény címe és régi magyar férfinév) elfoglalása úgy történt, hogy beszivárogtak a törökök. Gyűlölnöm kellene. Félnem kellene tőled, csecsemő. Gyűlölni már végre valakit, a hétszentségit! Míg gondolkodtam, kit gyűlöljek, anyádtól is megkérdeztem, nem kell-e valami? A nők praktikusabbak. Kért egy nadrágot Mohamednek. Magamhoz intettem az egybefüggő lósörényt, az eleven tüzet, s lemértem a gatyahosszát. Két és fél arasz hosszú nadrág kellett azon a napon Budára beszivárgott bátyádnak, hajtókától a korcig.
Ezt a levelet magyarul és angolul átadtam apádnak. 2014-ben kapod meg. Tizenkét évesen az ember már majdnem kész férfi. Egy komplett Dániel. Akkor már tudnia kell, kit gyűlöl, meg ilyenek.
Jó legyél. Falra ne firkálj.
(2003)
Izing Antal
Nyitókép: innen
Cikkünk a témában:
Arab menekülők, trappista imádkozók
Tweet